Elöljáróban fontos két dolgot leszögezni a Damjanich János Múzeum új, időszaki kiállítása kapcsán. Egyrészt Németh Marcell Konnexió című anyaga ismét rávilágít, mennyire fontosak Szolnoknak azok a múzeumi szakemberek, akik jó szemmel látnak meg különleges dolgokat máshol, és addig nem nyugszanak, amíg el nem hozzák nekünk. Németh Marcell kiállítását nézegetve osztanom kell Horváth László igazgató úr megnyitón elmondott gondolatait, miszerint egyszer még büszkék leszünk, és emlegetni fogjuk, hogy azon az eseményen ott voltunk, mert most tényleg olyan kincsek érkeztek Szolnokra, amik minden nappal értékesebbek lesznek. A másik, Németh Marcell kiállítása is rávilágít arra a szomorú tényre, hogy az ország legrégebbi művésztelepét magának tudó város, a hazai kortárs képzőművészet egyik fontos települése nem rendelkezik normális, modern kiállítótérrel. A Konnexió (is) terekért, fényekért kiált, a Damjanich János Múzeum munkatársai pedig nemhogy gúzsba kötve táncolva rendezték meg ezt a kiállítást, de szinte a nulláról ugrották meg a százat.
Németh Marcell kiállítás három, jól elkülönülő részből áll. A legütősebb az időszaki terembe elhelyezett anyag, ami néhány „hatalmas” fémkép, és pár kisebb „kerámia” alkotás, amiket a toronydaruk, illetve a bennünket körülvevő modern, ember alakította táj köt össze. Sokan azt mondják, hogy ezek az indusztriális képek az elidegenedésről, valamiféle szomorú jelenről és jövőről szólnak, miközben számomra a hétköznapok csodáira. Az alkotó emberre reflektálnak. Lehet, hogy velem van a baj, de imádom a modern épületeket, a gépóriásokat, az életünket kiszolgáló és alakító ipari tárgyakat, amik ha csak egy picit is feljebb emeljük a fejünket, körülvesznek bennünket. Van annál csodálatosabb, hogy emberek íróasztalok mellett toronydarukat találnak ki, amiket mások megépítenek, és azok nemcsak biztonságosan működnek, de újabb alkotásokat is segítenek? A Konnexió kiállításon tényleg nem tudtam eldönteni, hogy a megörökített világ vagy a megörökítés nyűgözött le jobban. Mert az is biztos, hogy Németh Marcell acél képei elképesztő hatásúak. Hihetetlen, hogy a fémmel lehet így bánni. Legszívesebben megérintettem volna a képeket, mert csak szemmel olykor érthetetlen, miként jön létre a mélység, a fény, a táj. Tényleg káprázatos.
Ahogy a folyósógalériára szorult stéges sorozat is. Azt hiszem, kisplasztikákkal vagy fali szobrokkal van dolgunk, miközben minden tárgy úgy viselkedik, mintha önálló festmény lenne. És tényleg azon kell gondolkodni, mivel van átverve a szemünk. Mert hihetetlen, hogy a falnak szorított fejjel, oldalról látható szinte sík elemek szemből háromdimenziós térré válnak. Ezáltal pedig önálló műalkotássá lesznek a tavakon látható horgászstégek megörökítései, amelyek azt is mutatják, hogy a zseniális művész nemcsak mestere az anyagnak, de szeme is van a világhoz. Hát kinek jutna eszében ilyen stégeket megörökíteni? És tessék, ott a múzeum folyosóján olyan modern műalkotásként sorakoznak, amelyek nem lilaködös, érthetetlen képek, hanem az életünk, hétköznapjaink mesélő pillanatai.
A két rész között, az időszaki terem ablakai előtt láthatók Németh Marcell „metrós” kerámiái, amelyek szinte elbújnak, pedig a maguk nemében ugyancsak zseniális, művészi lenyomatai a hétköznapi életünknek. Tudom, hülyeség, de talán csak jobban neki kellene szaladni, és belezuhanhatnánk a megmintázott aluljárókba és metrószerelvényekbe. Mert ezek a kis képek is olyanok, mint az összes többi a kiállításon. Játszani hívnak. Közel kell menni hozzájuk, aztán távolabb, jobbról, balról nézegetni, a falnak koppanva a valóság határát keresni, és észrevenni, hogy miközben ezek elvont, művészi alkotások, mindben benne vagyunk mi is, ezek mind-mind a bennünket körülvevő világ részletei.
(A Múzeumok éjszakája keretében, június 22-én 19 órától maga az alkotó, Németh Marcell tart tárlatvezetést a kiállításon.)
