A változás valutája című, idén bemutatott német vígjátékot akár korosztályos filmnek is tekinthetnénk, ami azoknak szól, akiknek vannak személyes emlékei a kelet-európai rendszerváltozások (1989-1991) idejéből. Enélkül ugyanis talán kicsit nehezen érthető meg az alaptörténet, ami a kelet-német valutareformról, az NDK NSZK-vá válásáról, a szocialista vállalatok privatizációjáról, illetve a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet zűrzavaráról szól. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy éppen az ilyen történelmi filmek lennének alkalmasak arra, hogy a mai húszon-harmincas, de lassan negyvenes korosztály is megértse – a kisemberek szemszögéből -, mi is történt Kelet-Európában akkor, amikor milliók váltak munkanélkülivé, mert kiderült, hogy a helyi gyárak többsége a szocializmus védőszárnyai nélkül versenyképtelen, vagy éppen már akkor is a valutával fizető nyugati cégek rabszolga üzemei voltak. Tanulságos történetek, amikre igazak A tanú elején idézett sorok Marxtól: „Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljon meg a múltjától”. Mert így visszanézve, már csak nevetni lehet mindazon, amin sírni kellett volna.

A valahol az egykori Kelet-Németországban (NDK), egy szocialista nagyvállalat és egy katonai bázis közelében játszódó A változás valutája című film azáltal, hogy megmutatja a volt szocialista országok bedarálását egy bizonyos szemszögből, nemcsak német, de kelet-európai film is. Mert miközben van benne egy szerelmi és családi szál, illetve egy hatalmas – egyébként valóságokon alapuló – sztori, az egész filmen végighúzódik a szocialista kisember átsodródása a kapitalizmusba, amikor nemcsak elveszti a munkáját, lepukkan a környezete, de azzal is szembesülnie kell, hogy folyamatosan átverték, hülyét csináltak belőle, a jóindulatát használták ki, és jó eséllyel így lesz ez a változások után is. A változás valutájának az egyik legnagyobb erőssége, hogy a nyugati életmód és vállalatok Keletre érkezéséről nem hőskölteményként, hanem annak fájó fonákjait is felmutatva mesél. Az pedig külön érdeme, hogy a történet végén felvillant olyan példákat, amikor a kisemberek észbe kaptak, addigi munkahelyeiket maguk privatizálták, és azok 33 évvel később is sikeresen működnek. Tudunk ilyen magyar történetet felmutatni?

A film cselekményét persze nem a fentiek, hanem az országgal együtt eltűnő NDK márkák NSZK márkára váltása körüli stikli viszi előre. Ami egyébként egy olyan „mágnes”, ami engem is bevonzott a moziba. Hiszen kell annál jobb alaptörténet, minthogy a főszereplők „ölébe hullik” egy nagy rakás, elsőre értéktelennek gondolt papírpénz, amiről persze gyorsan kiderül, hogy három napig még valódira váltható, így elindul egyfajta versenyfutás nemcsak az idővel, de a történelemmel is? Közben pedig csepegtetve kiderül, hogy ebben a márka-cserében mennyi kivétel volt, ami miatt hőseink komoly induló tőkére tesznek szert kapitalista életük elindításához. Nem szeretném a film poénját lelőni, de azt azért érdemes tudni – számomra is csak a végefőcím közben derült ki -, hogy a film valós eseteken alapul, azaz 1991 környékén valóban sokan rábukkantak még átváltható NDK-márkákra. Sőt, még tavaly is kerültek elő ilyen bankjegyek.

Nem szeretném kétségbe vonni, hogy rendkívül fontos fikciós regények alapján hőstörténetet forgatnunk Hunyadiról, milliárdokat bezsebelően mesélni Petőfiékről, amiknél ezerszer fontosabbak az olyan történelmi filmjeink, mint a Szabadság különjárat vagy éppen a Vizsga. Ugyanakkor hasznos lenne, hogy végre filmek készüljenek a mi rendszerváltásunkról, azokról az édes-bús történetekről, amelyek például a szolnoki papírgyár, vegyiművek, építőipari vállalat lenullázását, a környékbeli téeszek és a vidéki melléküzemágak széthullását kísérték. Ezekben vannak azok a történelmi pillanatok, amelyekről úgy lenne érdemes mesélni, ahogy a németek A változás valutájában tudnak. Szórakoztatóan, szerethetően, de azért néhány mélyütést bevíve, elgondolkodtatóan.