Kiben nem megy fel a pumpa, amikor kiderül önmagukat politikusnak képzelő választottjainkról és pincsikutyáikról, hogy a közös kasszából úgy költenek el többszázmillió forintot, hogy annak semmi haszna nincs, hacsak nem tekintjük annak az ő gazdagodásukat. Ilyenkor a jóbb érzésű választópolgár igazságért kiált, és teljesen kiborul azon, hogy hozzá nem értőket bíznak meg fontos feladatok elvégzésével, akiket persze csak a saját megélhetésük izgat, és csak ég, csak ég a jobb helyeken meg hiányzó adóforint. A közös álláspont a legtöbbször az szokott lenni, hogy ilyen ez mind, lopnak szemérmetlenül, ráadásul nem is értenek hozzá, és ezért tart itt ez az ország.
A Hogyan tudnék élni nélküled? című új, teljes egészében állami finanszírozású magyar film nagyjából 800 millió forintjába került az adófizetőknek. Csak összehasonlításképpen: ez körülbelül ugyanakkora összeg, amennyit Szolnok önkormányzata az új ingatlanadótól remél, amennyi közpénzt egy évben a Szigligetibe beletesznek, vagy amennyiből a város tévéje három évig is működhetne. Szóval nem kevés, vagy úgyis mondhatjuk, szemmel látható összeg, amit a Nemzeti Filmintézet jóvoltából költöttek el egy vállalhatatlan valamire. Persze úgy, hogy mire a Demjén-dalokkal felpántlikázott filmipari melléktermék a játszóhelyekhez került, a „bűnelkövetők” mindegyike rég a pénzénél volt – a húsosfazék merőkanalához közelebb ülők alaposabban -, így lényegtelen, hányan nézője lesz a terméknek, arról mit gondolnak a nézők vagy a kritikusok. Tessék mondani, miért csak a politikusokat bántjuk?
A Hogyan tudnék élni nélküled? című időkitöltő kapcsán például nyugodtan kimondhatnánk, hogy Kormos Anett nemcsak humoristának csapnivaló, de forgatókönyvírónak (lásd még: Semmelweis, 2023) is alkalmatlan, és persze vigasztalhatnánk, hogy sok szép szakma van még a világon, igaz, többségével nem lehet nullához közelítő teljesítménnyel adómilliókat keresni. Beszélhetnénk Kirády Attila producert emlegetve arról is, hogy egy film attól még nem lesz jó, hogy egykori slágerekre próbáljuk felépíteni, amerikai musicalfilmek kliséit átemelve, és a fiunk is kap benne szerepet. Orosz Dénes rendező kapcsán pedig csodálkozásunknak adhatnánk hangot, hogy a Poligamy (2009), Coming out (2013), Seveled (2019) után miként lehet így elfelejteni a filmkészítést, és hogyan lehet a végeredményt felvállalni. Ha napi rutin a politikusaink cséplése, akkor legyünk egy kicsit igazságosak, és a Hogyan tudnék élni nélküled? alkotóit is szidjuk, mert tényleg sok-sok hasznosabb dolgot lehetett volna abból a pénzből csinálni, amit erre ők, a mi zsebünkből elszórtak.
Mert ez a film ezer sebből vérzik. Egyrészt nem sikerült eredeti történetet kitalálni, mert nemcsak az AI, de a tehetségtelen író is korábbi ötletekből dolgozik. Másrészt senki sem volt képes vállalható dialógusokat írni és a szereplők szájába adni. Harmadrészt teljes tévedés a főtörténet 1994-re datálása, mert akkor már senki nem énekelt Demjén-dalokat, és pláne nem viselt olyan ruhákat, mint itt. Az egyetlen autentikus dolog ebben a kulturális zsibvásárban a tánc, ami olyan, mintha életre kelne egy 1994-es Pa-Dö-Dö koncert tánckara. Negyedrészt az egész filmből süt a vizuális tehetségtelenség, a képkivágások, a díszletek és a kellékek, de még a számítógépes trükkök is arról árulkodnak, hogy csak letudni és kiszámlázni akarták ezt az alkotást. Ötödrészt nem volt az a bepiált fiatal, aki 1994-ben Kuplungnak nevezte volna el a bandáját. Hatodrészt pedig magyarázza el valaki, hogy ha a filmben egy piros kombi Lada játszik, akkor a plakáton miért egy narancssárga Moszkvics szerepel! Ja, hogy ez legyen a legkisebb baj.
Mondhatnám, hogy a filmet a szereplők megmentik. Törőcsik Franciskának viszont rendkívül rosszul áll ez a szerep, Ember Márk az elején úgy beszél, mint egy általános iskolás színjátszó szakkörös, a zenekar tagjai full amatőrök, Márkus Luca és Kovács Harmat pedig küzdenek a lehetetlennel. A legvállalhatóbbak talán a „jelenben” lévő testvérpár megformálói, illetve a szerepe szerint kicsit ?prosztó? barátnő. Ugyanakkor minden szereplőről elmondható, hogy sajnálni kell őket, merthogy a szerződés aláírásakor nem tudták, mire vállalkoznak, az egészen biztos. Sőt, a forgatáskor is bízhattak abban, hogy a Demjén-film akár még jó is lehet. És nem ők tehetnek arról, hogy nem lett.
Így pedig született egy olyan film, ami Demjén Ferenc életművének ad egy méretes pofont. Mert az egy dolog, hogy Demjén nem ezt érdemli, de szerzőtársai, különösen Lerch István és Latzin Norbert sem. Zseniális dallamokat és gondolatokkal, üzenetekkel teli szövegeket használnak itt olyan díszként, amiknek menteniük kellene a menthetetlent, de nem tehetik, mert az egészet a mélybe rántja a szemellenzős butaság. Hiszen attól, hogy valakik állami százmilliókat pazarolhatnak el saját tehetségtelenségükre, mert a jelenlegi kormányhoz dörgölőzik, nem lesz automatikusan jó, amit csinál. Miként a Futni mentem sem azért jó, mert nem kaptak hozzá állami támogatást, vagy, mert ellenzékinek gondolt alkotók dolgoznak benne. Nem! Egyetlen apró különbség van a két film között: a forgatókönyvírói, a rendezői és az operatőri tehetség, amit sem párttagkönyv, sem hosszú nyelv nem tud helyettesíteni, mértékét pedig nem a hazatalicskázott pénz mutatja.
