Az Emma és a halálfejes lepke című szlovák-cseh-magyar filmdráma értelmezhető a Borbély Alexandra (Testről és lélekről, Mellékhatás) alakította főhős egyszemélyes, küzdelmes drámájaként is. A valahol a Felvidéken, 1942-ben, már az önálló Szlovákiában élő, férjét a keleti fronton elvesztett magyar fiatalasszony, Marika, hazakényszerült Pozsonyból, ahol egy zsidó üzletben volt varrónő. Odahaza már kótyavetyélik a zsidó javakat, éjszakánként pedig erőszakosan összeszedik a kirekesztetteket, és miközben munka se nagyon van, a gyermektelen fiatalasszony a padlásán egy zsidó kisfiúra bukkan. Nagyjából egy éven keresztül követi a film kettejük történetét, ahogy Marika az istállóban bújtatja a 10 év körüli Simont, aki onnan, a deszkaréseken át szemléli a felnőttek egyre gyalázatosabb világát.

Nem kevésé erős jelenet, amikor a Marika otthonával szemben lévő házból hurcolják el a bújtatott zsidókat. Abban a jelenetben bukkan elő igazán, hogy a diktatúrákat nem a fejünk fölött lebegő politikusok, hanem a köztünk élő együttműködők működtetik. Az addig a szlovák fasisztákhoz idomulni próbáló magyar férfi – ugyancsak egészen kiválóan játszó Mátray László (Véletlenül írtam egy könyvet, Hab) – képtelen a falubeli felnőtteket és gyerekeket teherautóra rakni, megtagadja a falubeli fasiszta szlovák férfi parancsát, miközben csitítgatni próbálja a Molnár Piroska által alakított háztulajdonost. Sajnálom, hogy csak néhány pillanat az a jelenet, pedig ott mindenki parádésan mutatja meg az ismerős szomszéd és az elvakult pártkatona, a kisember és a fogaskerék sajátos dilemmáit.

És valahol ez ennek a filmnek a legnagyobb erőssége. Mert miközben Magyarországról nézve egészen különös fénytörésben mesél a fasizmus hétköznapjairól, amit a Felvidéken tovább mételyeztek a nemzetiségi ellentétek – a szlovákok, a magyarok és a szudétanémetek között – minden szereplőben tetten érhető az alapvetően jóravaló, túlélni akaró kisember és a hatalom által megrészegített gazember vívódása. Legyen szó a zsidókat kibeszélő, a kitelepítettek ruháiból a saját gyerekeinek ruhát varrató asszonyról – Bandor Éva -, vagy a hatalmát olykor fitogtató szlovák kisnáci férfiról, a szudétanémet SS-katonáról vagy éppen a helyi káplánról. Miközben a forgatókönyvet is részben jegyző Ivetá Grófová gyönyörűen meséli Marika és Simon kényszerű összezártságát, szinte minden jelenetben az arcunkba vágja: te hogyan viselkedtél volna?

Megrendítő film, aminek a legnagyobb baja, hogy nem rendelkezek hozzá kellő történelmi tudással. De ez egyáltalán nem az alkotók hibája. Csak érzem, hogy talán sokkal jobban érthetők lennének a szereplők motivációi, ha halvány ismeretem lenne a fasiszta Szlovákia működéséről, a magyarokhoz való viszonyáról, hiszen az semmit nem magyaráz, hogy elvileg egy oldalon álltunk, de rühelltük egymást. Az pedig egy kibogozatlan csomó a film végén, amikor kiírják, hogy a szlovák fasiszták elől zsidót bújtató felvidéki magyar özvegyasszonyt a háború után kitelepítették, mert kollaboránsnak bélyegezték az újonnan alakult Csehszlovákiában, hiszen Magyarország a náci Németország utolsó szövetségese volt. Nesze neked kisember, emberség, ez a nagypolitika.

Lehet, hogy néhány embernek receptre kellene felírni az Emma és a halálfejes lepke című, a szlovák, cseh és magyar együttműködés miatt amúgy is unikális alkotást. Főleg egy olyan országban, ahol a film főszereplője azért nem kaphat idehaza hasonló felkérést, mert a férje épp a legnagyobb ellenzéki párt arca lett. Nem tudom, hogy a „nagy szakmai faluban a falubeliek” miként tudnak most és a jövőben egymás szemébe nézni, miután elvitathatatlan Borbély Alexandra alakítása, amibe olyan fűszerek is beleférnek, mint a nyelvek és a tájszólások váltogatása.