Valamikor kevés volt belőlük. Negyven éve olykor még várakozni is kellett előttük. Eljárt az idő a nyilvános telefonfülkék fölött. Csak azért vannak, mert jogszabály írja elő a létüket. Kideríthetetlen, milyen forgalmat bonyolítanak. A legtöbbe persze keveseknek lenne kedve belépni. Vajon a jogszabály rendelkezik a karbantartásukról és a takarításukról? Vagy itt maradtak, így maradtak, a mi bajunk?

Mit lehet erre mondani? Egyáltalán érdemes bármit szóvá tenni? Nincs két hónapja, hogy az Ady új aszfaltozása és festése elkészült, és október végén már két helyen kellett felbontani az utat. A múlt héten még leütöttem a magas, de a közösnek nagyon drága labdát. Ma már egyszerűen képtelen vagyok verbálisan fokozni az elkeseredettségemet. Miért kell ennek így történnie Szolnokon?

Magyarország Európai Uniós történetében majd egy komoly fejezetet kell szánni az úgynevezett kötelező kommunikációnak és ennek az elemeinek. Mindezekre külön hatóság figyel/figyelt, az ilyesmire elköltött pénz pedig meghaladhatja a térkövekre fordított uniós forrásokat. Az idő előrehaladtával jól látható, hogy a kommunikáció bizonyos elemeinek mennyi értelme és haszna volt. Csak Szolnokon több millió forintnyi, mára értelmetlenné vált tábla díszíti a közterületeket.

Petőfi verséhez hozzáírni egy-két sort. Egy 100 éves ház ablakait műanyag nyílászárókra cserélni, majd az egészet hungarocellbe burkolni. A Magyar rapszódiára a BS közönsége előtt hegedűvel bohóckodni. Ha ilyesmiket lehet, akkor miért ne lehetne egy szoborra matricát ragasztani? Először csak egyet, aztán úgyis jön a többi. Poén? Művészet? Üzenet? Rongálás? Tessék választani, aztán intézkedni!