"A Molnárfecske-telep Szolnok legjelentősebb természeti értéke, az épített környezet és a természet együttélésének szép példája. Az ország legnagyobb ismert fészkelő telepe 1980 óta védett. A legtöbb fészek a Ságvári Endre körúton található..." Fészket még találtam, fecskét is láttam, de a védett telepre utaló emléktáblának jó ideje nyoma veszett. Igaz, nem a Ságváriról, hanem a Boldog Sándor István körútról, a piac közeléből. Nesze neked értéktár!

Valamikor kevés volt belőlük. Negyven éve olykor még várakozni is kellett előttük. Eljárt az idő a nyilvános telefonfülkék fölött. Csak azért vannak, mert jogszabály írja elő a létüket. Kideríthetetlen, milyen forgalmat bonyolítanak. A legtöbbe persze keveseknek lenne kedve belépni. Vajon a jogszabály rendelkezik a karbantartásukról és a takarításukról? Vagy itt maradtak, így maradtak, a mi bajunk?

Hány lépésre lehetünk attól, hogy a feltűnjön egy lakossági igény? Nem a fűnyírás iránt, mert ilyen időben nincs az az eszközpark, amivel a természet utolérhető. Az átjáró iránt, amit évek óta taposnak az arra járók a Sütő utca és az óvodai parkoló között. Talán két négyzetméternyi beton kellene. Meg jó szándék, hogy ott legyen járda, ahol az emberek járnak. Kinek kellene, hogy feltűnjön a lakosság igénye? A körzet képviselőjének? A város gondnokainak? Persze, csak annak tűnhet fel, aki jár arra. Apró figyelmesség? Vagy valóban szolgáltató város?

Húsz méterre Szolnok főutcájától. A nagyposta mögött, az egykori telefonközpont mellett. Egy járdaszakasz, amelyik úgy tűnik, senkié. Mert, ha valakié lenne, akkor nem gyűlne ott több év lehullott levele és szemete, hanem olykor az a valaki csak takarítaná. Senki járdája, ami senkinek sem szúr szemet? Ami senkit sem zavar? És senki sincs, aki szóljon miatta a gazdájának? Ha így van, akkor Szolnok senki városa.