Nincs az a régi Szolnokról szóló könyv, amiben ez a kép ne lenne benne. Hiszen olyan szolnoki képeslapokat gyűjtő se nagyon akadhat, akinek ne lenne meg ez a lapja. Ami nemcsak azért érdekes, mert negyven év eltelte után is rosszul került rá a tér neve.

A szolnoki Faragó könyv és papíráruház által a két világháború között kiadott képeslapot nézegetve, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy adhatnak a politikusok egy közterületnek bármilyen nevet, a megszokás nagyobb úr, mint egy hivatali határozat. Szolnok főterét is hiába keresztelték 1892-ben Kossuth Lajosra, még negyven évvel később is jelenhetett meg úgy képeslap, hogy azon a tér régi neve szerepelt. Ami persze érthető, ha arra gondolunk, hogy még a második világháborút követő években is rendszeresen tartottak a Kossuth téren piacot.

A mellékelt képeslapot az előterében lévő artézi kút miatt szeretik illusztrációként használni. Hozzátéve, hogy a téren álló 68-as emlékművel – e lap hátterében is látható obeliszk – és a Táncsics út vonalában lévő Szentháromság szoborral a tér meghatározó „berendezései” voltak. És ma már egyik sincs ott a téren.

A kút valahol a városháza főbejáratával szemben, a tér közepén állhatott, de ebben a formájában csak körülbelül harminc évig létezett. Ismertek ugyanis olyan, szintén szolnoki papírkereskedők gondozásában, az első világháború elején megjelentetett képeslapok, amelyeken még nem ez a puttós kőkút, hanem egy hatszögletű, fedett építmény látható a kifolyó fölött. Tudjuk azt is, hogy ezen a helyen már az 1850-es években is volt valamiféle csobogó, aminek a helyére 1893-ba került az imént említett építmény. A kút jelentősége pedig abban állt, hogy az egyébként az akkor még nagyságrendekkel tisztább Tiszáról és Zagyváról hordott ivóvíz alternatívája volt az itt 282 méter mélyről feltörő 27,5 fokos artézi víz. A kút egyébként nem valami galád városrendezési tervnek esett áldozatául, hanem a természet erőinek, ugyanis a második világháború végére elapadt a vízhozama.

A kút mellett érdemes egy pillantást venni a kép bal oldalán lévő Népbank épületére, tetején a Hermész-szoborral. Az obeliszk mögött álló Steiner-féle épületre, ami nagyjából a Múzeum étteremmel szemben állt. Illetve az itt még szállodaként működő mai Damjanich múzeum épületére, a földszintjén nagy portálokkal működő üzletekre. Lényegében ez utóbbi az egyetlen, amelyik nagyjából ma is eredeti állapotában létezik, hiszen a Népbank épületét csúnyán átalakították, a többit meg egyszerűen elbontották.