A források többsége szerint idén ünnepelhetnénk a százéves évfordulóját annak, hogy modern, vasszerkezetű Tisza-híd áll Szolnoknál. Néhány forrás pedig azt is tudni véli, hogy a jelenlegi híd éppen ötven esztendős. Nem szép, de a miénk.

Amennyiben az 1912-ben átadott, első modern Tisza-hidunkat a fővárosi Szabadság-hídhoz hasonlítjuk, az 1946-ban ideiglenesnek tervezettet pedig a budapesti Kossuth-hídhoz, akkor talán nem állunk messze az igazságtól, ha az mondjuk: ez a mostani meg leginkább az Árpád-hídra emlékeztet. Praktikus, de jellegtelen. Ha nem tudnánk, hogy Szolnokon áll, vagy nincs a fotón valami más azonosítható műtárgy – mint címlapképünkön a sétány és a virágtartó -, akkor szinte bárhová is tippelhetnénk a helyét. Nem túlzás azt állítani, hogy a második világháború után épített magyar közúti hidak tervezésénél a legutóbbi évekig nem léteztek esztétikai szempontok.

A legtöbben úgy tudják, hogy ezt a hidat 1962-ben adták át. Ezt a magam részéről azért tudom elfogadni, mert ez a dátum szerepel a szemtanú Kaposvári Gyula által írt Szolnok képekben című könyvben is. Ráadásul szépnek tűnik az a magyarázat, hogy az új híd az első szolnoki törökhíd 400 éves jubileumára készült el. A sok helyen felbukkanó 1963-as átadási dátumra viszont nem tudok magyarázatot adni.

Ennek a mostani Tisza-hídnak az igazi érdekessége szerintem maga az építése. Ne feledjük ugyanis el, hogy az ideiglenes híd helyére úgy kellett új átkelőt építeni, hogy a forgalmat a legkevésbé akadályozzák, azaz a legrövidebb időszakra szűnjön meg az összeköttetés a két part között. A fellelhető képek tanúsága szerint – mint amilyen az 1956-os Intézet honlapján lévő Váradi Ilona által készített riportsorozat -, ezt úgy oldották meg, hogy a régi szerkezetet ideiglenes pillérekre tolták. Így a korábban épített pillérekre kerülhetett a mostani híd vasszerkezete, aminek a „felöltöztetése” anélkül történhetett meg, hogy a forgalmat komolyabban akadályozni kellett volna.

A hatvanas évek közepe táján forgalomba került képeslap alapján persze képet kaphatunk a korabeli szolnoki közúti forgalomról. Ezt a képet talán a Varga Katalin Gimnázium valamelyik ablakából készíthették, így nem oldalról, hanem szemből látjuk a hidat. A képen látható három autó a hídon, és mondjuk egy bringás. Tehát igazából körülbelül ekkora forgalmat nem lehetett volna akadályozni. Viszont azt gyorsan tegyük hozzá, hogy a szolnoki Tisza-hidak mindig bírtak hadászati jelentőséggel is. Tehát nemcsak azért volt fontos a zavartalan átkelés, hogy a hatvanas években itt és a környéken élők ne érezzék magukat túl rosszul, hanem azért is, hogy a városban állomásozó három laktanyányi orosz katonának se okozzon gondot, mondjuk, a szandai repülőtér gyors elérése.

Az ötvenéves Tisza-hidunk 1992-ig, azaz harminc évig szolgálta egyedül a 4-es út és a város forgalmát. Aki emlékszik az 1985-ös nagy felújításra, az fel tudja idézni, micsoda alternatíva nélküli felfordulást tudott okozni, ha a hídon bármi történt. A vasútállomásról Szandára simán volt másfél-két óra busszal az út. Arról nem is beszélve, hogy a nyolcvanas évek második felében már akkora volt a városon átmenő forgalom, hogy reggelente esélytelen volt Szandáról időben beérni a városba.