A Szolnok 2:1-re verte a Törökszentmiklóst 1933 szeptemberében. Ez a mából nézve inkább kedves, sem mint értékes információ is erről a 80 éve feladott képeslapról derül ki. Amit minél tovább nézegetünk, annál több apró és érdekes részletet fedezhetünk fel rajta.

Eddig soha sem tudatosult például bennem, hogy az oly sokszor elsiratott Nemzeti Szállóhoz nemcsak étterem, hanem egy méretes kávéház is tartozott. Ráadásul egy kellemes, árnyas terasszal, amely szinte az egész Szapáry úti járdát elfoglalta. Persze jó lehetett akkor a Szapáryn ücsörögni, amikor kétnaponta haladt el arra egy autó. Akkoriban még az ágyneműt is nyugodtan ki lehetett tenni a város korzójára szellőzni, amint azt a kávézó fölötti erkélyen láthatjuk. Gondolom, az éjszakát átmulató vendég éppen az erkélye alatti kávézóban fogyaszthatta késői reggelijét, midőn a személyzet a szobája rendberakásával volt elfoglalva.

Amikor ez a kép készült, a Nemzeti Szálló már több mint négy évtizede állt a szolnoki korzón, túl volt néhány tulajdonosváltáson, ám fénye még nem kopott meg. Oromzatán ott az építtető neve, tetején pedig egy mára eltűnt – általam eddig soha máshol nem látott – „Nemzeti” felirat. Nem lepődnék meg, ha világított is volna, hogy a híd vagy a vasútállomás felől érkező vendégek akár éjszaka is könnyen odataláljanak a város – ekkor már csak egyik – legjobb szállodájához.

És, ha már világítás. Érdemes egy kicsit az utcai lámpákat is bogarászni. A kép közepe táján jól látható, hogy az út fölött is lógott egy lámpatest, amelynek vezetékét a kávézó teraszának sarkánál álló villanyoszlop tartotta. De a járda sem maradhatott éjszakánként megvilágítás nélkül, amit a terasz bejáratával szembeni, illetve az étterem ajtajánál lévő ívelt, vas kandeláberek biztosíthattak. Az sajnos nem derül ki erről a képeslapról, hogy az utcán végig ilyen volt a közvilágítás, avagy ezek a szállodához tartoztak.

Ami még érdekes számomra ezen a lapon, az az utcának a zsinagóga felé eső vége. Úgy tűnik ugyanis, hogy a bérház után végig egyemeletes polgárházak sorakoztak ezen az oldalon. Így már csak azt a kérdést tudom feltenni, hogy a Szapáry úti óvoda telkén milyen házak állhattak egykor, és azok vajon mikor tűntek el. Az utcának arról a végéről ugyanis sem a háború előtt készül képeslapot, sem fotót nem láttam még.

Természetesen nem lehet szó nélkül hagyni az út közepén álló rendőrt sem. Két dolog miatt. Az egyik, hogy vajon mit keresett az út közepén, és miért néz olyan szúrósan a kamerába? Talán tilos volt fényképezni, vagy nem látott még fotóst? A másik, hogy mindeközben hová lett az árnyéka? A képeslap bal oldalán álló házaknak és fáknak ugyanis még van árnyéka, a tőlük pár méterre lévő rendőrnek viszont már szinte semmi. Vagy csak alig lehet észrevenni.

Ezt a képeslapot egyébként a szépreményű G. Kiss Erzsébet úrleánynak küldték Törökszentmiklósra 1933. szeptember 20-án Szolnokról. A gyöngybetűk és a megszólítás – „Kedves Pöszike!” – alapján két Szolnokon tanuló barátnője írhatta, akik szabadkoznak is, hogy kissé késve megy az anzix. Ám nem felejtik el megemlíteni, hogy egy bizonyos Miska csak tavasszal fog Mikóson futballozni, merthogy a Szolnok akkor játszik legközelebb ott. Ugyanis „most a Miklós jött, és meg is verték őket (2:1)”. Hogy ennek örültek a lányok vagy sem, nem tudhatjuk.