„Szívemre hallgatok: egy nevet súg nekem… És a név visszhangja: szeretem, szeretem!!? Lehet-e üzenettel ennél szebbé tenni egy képeslapot” Ami 117 évvel a postára adása után önmagában is gyönyörű. Milyen jó lenne tudni, vajon Volf Gizella úrhölgy miként reagált anno Gödöllőn erre a Szolnokról kapott, egyáltalán nem diszkrét üzenetre!
Kibogarászhatatlan, hogy mi lehetett a neve annak a szerelmes ifjúnak, aki 1901. április 17-én nemcsak postára adta üzenetét, de nagyjából világgá is kürtölte érzéseit. Az nyilvánvaló, hogy szabálykövető volt az illető, hiszen a korabeli előírásoknak megfelelően, a képeslap szöveges oldalára csak a címzést írta. Tisztelettudó is volt, merthogy „Önagysága Volf Gizella – úrhölgynek” adresszálta az anzikszot. Sőt, gyönyörű írása alapján akár azt is megkockáztatnám, iskolázott fiatalemberről lehetett szó.
Igen fiatalember, mert talán meglett férfiember nem üzent ilyen meggondolatlanul a XX. század hajnalán, nem kompromittálta sem a hölgyet, sem önmagát. Hiszen ez a nyilvános képeslapon küldött vallomás keresztülment jó néhány postás kezén, mire a gödöllői Kovács utcába érkezett, ráadásul az ottani postásnak ismernie kellett a Volf családot, ha házszám nélkül is megtalálta őket. És akkor még nem is beszéltünk a papáról meg a mamáról, akik ugyancsak olvashatták az üzenetet. Lassan százhúsz év távlatából legyünk megértőek, és bízzunk benne: a szülőknek sem volt ellenére a számunka ismeretlen fiatalember heves udvarlása, így nem lett perpatvar ebből a gyönyörű szolnoki képeslapból.
Ami annak idején Bakos István gondozásában jelent meg, és igazán különleges módon próbálta megoldani a fekete-fehér fotók és a színes képeslapok iránti igény összeegyeztetését. Nem színezni kezdte az egyébként nagyon jó minőségű, éles fotókat, hanem fekete-fehér képként ráhelyezte azokat egy szép kivitelű, színes alapra. Ettől pedig olyan érzése van hirtelen a felületes szemlélőnek, mintha színes képeslapot tartana a kezében. Hogy miért éppen szőlőlevelek és szőlőindák futják körbe a képeket, azt talán találgatni is kár. Mindenesetre akár tényként is kezelhetjük, hogy igazán szép képeslap került ki a szolnoki kiadó kezei közül. Megkockáztatom: nem nagy mennyiségben, merthogy ritkán bukkan fel belől példány a régiségekre szakosodott helyeken.
A felső, nagyobb fotó a Kossuth teret ábrázolja. És, ha jól veszem ki a mai Kossuth utca jobb oldalán sorakozó, távolabbi épületeket, köztük a Kaszinó tűzfalát, akkor azt kell, gondoljam, ez a felvétel csak 1899 után készülhetett. Amiből az is következik, hogy hibás a fotó tetejére biggyesztett felirat, merthogy az előző századfordulón már majdnem egy évtizede Kossuth Lajos nevét viselte Szolnok főtere.
Aminek egyik ékessége a Magyar Király Szálloda volt – ma a Múzeum -, földszintjén természetesen üzletekkel és teraszos kávéházzal. Mellette a takarékpénztár – jó fél évszázada bontották el -, távolabb pedig a pénzügyigazgatóság – jelenleg a Könyvtár – megyeszékhelyhez illő épületei. És bár a teret keletről egy földszintes bazár zárta, és a Gorove út torkolatánál sem egy szép épület állt, a Városháza – földszintjén boltokkal – akkor már bő másfél évtizedes épülete igazán méltó párja volt a túloldali palotáknak. Ezek az épületek és az utcára nyíló üzleteik voltak a zálogai anno annak, hogy akkor is legyen élet a téren, amikor éppen nincs piac, miként a fotózás napján. Konflisok várakoznak, jövés-menés van a két oldalon, a 68-as obeliszk körül emberek gyülekeznek. Szinte érezni a mozgást, ami egy főtértől elvárható. Ha valaki 117 évvel ezelőtt ránézett erre a fotóra, azt gondolhatta, Szolnok egy modern, lüktető város.
A másik, kisebb kép alapján pedig akár azt is megérthette, miért jelentős település Szolnok. Már ha ki tudta következtetni, hogy az a bizonyos Vasúti-Vashíd, az valahogy a városhoz köthető, az valamiért Szolnok büszkesége. Az aprócska fotó a Tiszán a várostól fölfelé lévő vasúti átkelőt ábrázolja, ami nélkülözhetetlen összeköttetést teremtett az ország belseje valamint a Tiszántúl és Erdély között. És egyben Szolnok első vasszerkezetes hídja is volt. Amiről sajnos viszonylag kevés felvétel készült. Őszintén megmondom: nekem is ez az első képeslapom róla.
Persze tudom, Gizella kisasszonyt Gödöllőn sem Szolnok főtere, sem nagyszerű vasúti vashídja nem érdekelhette, már ha viszonozta az ismeretlen fiatalember érzelmeit. Neki sokkal fontosabb lehetett az a szerelmes üzenet, ami a papa és a mama előtt, a postások számára, meg az egész külvilágnak nyilvánvalóvá tette, hogy belé valaki eszét vesztve szerelmes.
