A közelmúltban növénygyérítés volt a Millér partján, így láthatóvá vált Nagy Kristóf és Kalmár Sándor éppen negyven éve egy négy méteres fatörzsre helyezett pákászcsónakja. Emlékműve egy olyan világnak, amely a Tisza szabályozásával, nagyjából másfél évszázada tűnt el Szolnok környékéről.
Elegendő ránézni a googlemaps Szolnok környéki képeire, hogy a város körül kanyargó holtágak, élő folyókanyarulatok, mindenféle kisebb-nagyobb erek és csatornácskák alapján el tudjuk képzelni, micsoda vízi világ lehetett itt a Tisza és a Zagyva szabályozása előtt. Az év legnagyobb részében vízzel borított területek, nádasok, ártéri erdők, igazi vadvilág vehette körbe a várost még másfél évszázaddal ezelőtt is. És ennek a világnak megvoltak azok a jellegzetes alakjai, akik a város környéki vizekből éltek. Többségében egyszerű, ma már névtelen – szakmájukat is elfelejtettük – emberek, akik évszázadokon keresztül voltak „a szolnokiak”. Kevés hely emlékeztet rájuk Szolnokon.
Ezen kevés helyek egyike a Millér csatorna partja, átellenben a vízügyi kiállítóhellyel. A szabályozott Tisza gátjától talán ötven méterre, ott, ahol a csatorna a szivattyútelepek előtt kettéágazik, a tavaly óta jó minőségű aszfaltút és a víz között áll 1981 óta egy fatörzsre helyezett csónak. Éveken keresztül az égbe emelet csónakon is túlnövő fák-bokrok takarták az alkotást, így aki közelebbről is szeretné szemügyre venni, most tegye meg, hiszen a közelmúltban nagy növénygyérítés volt a Millér csatorna partján. Ki tudja, meddig lesz még látható a számomra egy fából mintázott emberre emlékeztető, feltartott figura által magasba emelt pákászcsónak?
Az „emlékmű” vagy „köztéri szobor” – nem tudom eldönteni, mivel illethető – születéséről a korabeli megyei napilap számolt be egy rövid cikkben, amit aztán többen is forrásként használnak. Ebből tudható, hogy egy néprajzosok, képzőművészek, ornitológusok, hidrológusok és biológusok alkotta csapat 1981 nyarán Kiskörétől Martfűig evezett, és közben kutatott, megfigyelt. A velük tartó Nagy Kristóf szobrászművész és Kalmár Sándor fafaragók pedig elkészítették ezt az emlékművet. Hogy pontosan mikor állították fel a Tiszasülyön kiválasztott és kivágott fából faragott ?szobrot?, nem tudni. A csónakot formáló, zsaluzott betontalapzat elkészítése miatt, és a súlyos alkotás két részének egymásra helyezése okán sem lehetett egyszerű a dolog. (Daru nélkül kivitelezhetetlennek tűnik.)
A pákászcsónakos emlékfát alkotó két művész a nyolcvanas évek elején, Kecskeméten élt, onnan ismerhették egymást. Nagy Kristóf (1950) akkor már elismert szobrászművész volt, aki a kilencvenes évek óta Szentendrén él és alkot, több munkáját is számon tartja a világháló (a szolnokit sajnos nem). Kalmár Sándor (1929-1999) – miként ezt a Köztérképen publikáló „kalaposlány” nevű szerző kiderítette – viszont amatőr fafaragó, és egy amolyan XX. századi polihisztor volt. Matematikusként, a helyi zenei élet szervezőjeként (koncertmesterként), sakkozóként, a világűrt kutató Inter-Kozmosz program tudósaként, és fafaragóként tartották számon, nevét sokáig a Gépipari és Automatizálási Főiskola matematikai intézete viselte.
Mindenesetre tény, hogy negyven évvel ezelőtt újra kifaragtak egy pákászcsónakot – máshol bödönhajó -, aminek a különlegessége, hogy egyetlen fatörzsből vájták ki, és kvázi az eleje és a vége is azonos volt. (Ez a fajta hajó más népeknél is ismert.) Ez a csónak nemcsak azért volt praktikus, mert egy ember, helyben található alapanyagokból is el tudta készíteni, hanem mert remekül alkalmazkodott a különböző vízmélységű mocsaras, lápos, náddal borított területekhez. Tulajdonképpen minden víz fölött elvitte a benne ülő pákászt, aki a vidék halászatból, madarászatból, vadászatból élő, igazi vízi embere volt. Nagy Kristóf és Kalmár Sándor fára helyezett, azaz égbe emelt hajója talán ezt az ég és föld közötti, a természetnek kiszolgáltatott embert is szimbolizálja. Azaz sok-sok egykori szolnokiakra emlékeztet.
