Ez a fotó 1912 nyarán készülhetett Szolnokon. Radnai Béla az év március 19-én felavatott Damjanich-emlékműve látható rajta, illetve a művésztelep fái mögött a Vártemplom. Meg egy rövidnadrágos kisfiú egy férfival. Lehet, hogy nem véletlenül maradtak meg a szolnoki Kissné képeslapján.
Tegyük fel, hogy ezt a felvételt a képen látható rövidnadrágos kisfiú apukája készítette! A kolozsvári M. Kir. Ferencz József Tudományegyetemen jogi diplomát szerzett fiatalember rajongott a fényképezésért, szolnoki középiskolás évei alatt rengeteg időt töltött Szigeti Henrik műhelyében. Előző év karácsonyán vásárolta meg első saját fényképezőgépét, aminél jobban csak az akkor már négy éves kisfiát féltette. A rövidnadrágos kisfiú mellett álló apjának sokáig kellett unszolnia, hogy csodamasinájával örökítse meg a végre elkészült Damjanich-emlékművel. Győzködnie kellett, hogy ha már Damjanich tábornoknak szobrot lehetett állítani a városban, akkor Ferenc József hivatalnokaként lehet annyira rebellis, hogy az emlékmű tövében megörökítse az apját.
Az öreget, aki bár csak távolról csodálta fia szenvedélyét, a fényképeit nézegetve, egyre többször gondolt arra, hogy a fotók talán megőrizhetnek valamit a jövőnek a múlttá váló jelenből. És miután Radnai szoborcsoportját először meglátta, nem tudott a fiával úgy találkozni, hogy ne hozza szóba a fotózást. Nemcsak azért, mert a tíz évig tartó gyűjtés alatt többször is adakozott – volt, hogy titokban a hivatalnok fia, sőt az újszülött unokája nevében is -, hanem mert a Damjanich tábornoktól jobbra lévő alak vonásaiban saját, fiatalon meghalt apját látta. A fiának és az unokájának is rengetegszer mesélt az egykori honvédról, aki alig tizennyolc évesen, amikor Szolnokon keresztül menekültek a pestiek Debrecenbe, egy szekérre felkapaszkodva csatlakozott Kossuthékhoz, hogy aztán néhány hét múlva, Damjanich oldalán térjen vissza a városba. A dicső honvédból néhány hónappal később menekülő, aztán bujdosó, majd távoli országba hurcolt kényszer sorozott lett, és csak évekkel később, Szolnokra bűnösként visszatérve láthatta meg elsőszülött fiát. Akinek aztán állandóan azokról a hónapokról beszélt egyre színesebben, amikor Damjanich seregében szolgált. Azt azonban már nem érhette meg, hogy a lázadóból Szolnokon is dicső 48-as honvéddé váljon.
A rövidnadrágos kisfiú az utolsó pillanatban szaladt oda az öreghez, így egyetlen egyszer közösen néztek közösen egy fényképező lencséjébe. Az öreg ugyanis nem sokkal később meghalt. Így már azt se láthatta, hogy a fia készítette fotóból, egy kavarodás folytán, véletlenül képeslap lett. A fia se tudott róla, mert még azon a nyáron Pestre helyezték, ahonnan aztán 1914-ben az elsők között vonult dalolva a császár zászlaja alatt a háborúba, hogy soha többé ne lássa kisfiát. Akiben épp úgy elhalványult az öreg, mint az apja emléke, így arra sem emlékezett, hogy készült róla a nagyapjával egy közös kép a szolnoki Damjanich-szobor tövében. Kisgyerekkori emlékeivel együtt nagyapja dédapjáról szóló meséi is eltűntek, így ő már nem is mesélhetett volna a gyerekeinek a szolnoki szoborban kővé meredt dédapjáról. Leginkább azért, mert még mielőbb gyerekei lehettek volna, ugyanannyi idősen, mint az édesapja, elesett egy másik háborúban.
Talán így volt, talán nem. Mert csak az a biztos, hogy a szolnoki Kissné kiadásában ránk maradt egy képeslappá fénykép, amin a frissen elkészült Damjanich-emlékmű tövéből a szemünkbe néz egy férfi meg egy rövidnadrágos kisgyerek.
