Mire eszmélni kezdtem, a Pelikán Hotel már ott állt a város közepén. A hetvenes évek második felében – emlékeim szerint – ez volt a város elsőszámú szállodája, amelynek éttermében bálokat, esküvőket, és ki tudja, milyen bemutatókat tartottak. Mai szóval élve akár azt is mondhatnám, hogy a Kádár-kor legelegánsabb szolnoki helye a Pelikán volt.

Először 1980 nyarán egy esküvőn jártam ott. És úgy maradt meg bennem, mint egy csupa üveg és márvány csoda, a szinte elérhetetlen luxus jelképe. A földszinti étteremben elegáns pincérek sürgölődtek, akiktől én is rendelhettem a kólákat számolatlanul a művház felé néző teraszon ülve. Ennél jobb szórakozás csak a liftezés és az emeleti folyosókon való rohangászás volt. Iszonyatosan titokzatosnak tűnt, hogy egy emelet hiányzott. Ma már tudom, a furán megemelt szállodai szint és az elterülő kiszolgáló szintek között volt, van egy vakemelet.

Aztán körülbelül tíz évig nem jártam a Pelikánban. Talán csak egyszer, a földszinti dollárboltban.

A Pelikán már a nyolcvanas években megkopott. Pedig akkoriban még forgalma is volt. Állandóan szovjet turistabuszok parkoltak előtte. Általában nem is egy. A szolnokiak viszont szép lassan visszaszoktak a Tiszába.

Utoljára 1990 táján jártam a Pelikánban, akkor is csak az első emeleti bárjában. Az egyik volt osztálytársam udvarolt egy ott dolgozó táncos lánynak, őt mentünk megnézni. Hát, mit mondjak? Meglehetősen érdekes vendégseregletet kiszolgáló, iszonyatosan lepukkant bár képe maradt meg bennem.

De azt hiszem, a Pelikán a szolnokiak többségének nem is egy szállodát vagy egy éttermet, hanem egy hely meghatározását jelenti. Azé a helyét, ahonnan a legtöbbünk először indult becserkészni a mesés Nyugatot. Ahogy ma, úgy egykoron is a Pelikán parkolója volt a különböző buszos társasutazások kiinduló és célállomása. Volt olyan este, amikor nem is egy füstölgő Ikarusz indult innen Bécset, Tarvisiót vagy Szabadkát meghódítani. Bevallom, én is a Pelikán parkolóból kezdtem Párizs meghódítását.

De ebből a parkolóból indult a szolnoki színház autóbusza is a romániai forradalom napjaiban Erdélybe. Fodor Tamás – egykori főrendező – a busz előtt nyilatkozott, miközben a társulat tagjainak többsége már a vöröskeresztes zászlóval felszerelt buszon várta az indulást. Mertz Tibinek – a nyolcvanas évek második felében a helyi sztár – az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy útlevél is kellene a kalandhoz. Együtt rohantunk a Zagyva-parti színészlakáshoz, utána meg a Hatvanas raktárához, ahonnan még lisztet vagy cukrot is vételeztünk.

Ha egyszer új nevet adnánk a Pelikán parkolójának, akkor a legkifejezőbb talán az lenne: Európa meghódítása tér.

Néha elnézem ezt az üresen álló monstrumot a város közepén, és nem igazán értem, hogy annak idején miért kellett ez ide. Ott volt a Nemzeti, a Tisza, talán a Turing is állt már a Liget bejáratánál. Minek kellett még ez a száz férőhely? Persze, ismerem a helyi történeteket a Nemzeti kiváltásáról, meg a 900 éves évfordulóról, és a fejlődő szocialista városok kötelezettségéről, de akkor is.

Maradt nekünk a város közepén egy meghatározhatatlan épület, amit se működtetni, se lebontani nem lehet gazdaságosan. Mi lesz vele? Megvárjuk, amíg összedől? Nem kellene.