Szerintem a vészkorszakban elkövetett bűnök igazán attól félelmetesek, hogy nemcsak az elszenvedői, de a végrehajtói is hétköznapi kisemberek voltak. A megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan emberi történetek többségének pedig általában vannak olyan részei, amikor az elkövető és az áldozat korábbról ismerte egymást, mert szomszédok, iskola-, katona-, munkatársak voltak, vagy éppen ugyanott vásároltak, szórakoztak, életek. A legszörnyűbb az egészben, hogy az embertelenséget olyan emberek követték el, akikről se előtte, se utána nem gondolta volna senki, hogy közvetve vagy közvetlenül vér tapad a kezükhöz. Mondhatnánk, hogy mert a politika és a demagógia, a félrevezetett, tudatlan tömegek. Mondhatnánk, és ezzel felmentenénk magunkat az alól, hogy elődeink hibáiból tanuljunk. Sajnos hinnem kell abban, hogy a történelem ismételheti önmagát. De abban is, hogy ez a múltról szerzett ismeretek révén elkerülhető.

Ezért is tartom nagyon fontosnak Ádám István Pál Házmesterek a vészkorszakban című tanulmánykötetét, amely – miként a címe is sugallja – olyan triviális megközelítésben tárja fel a zsidóüldözések budapesti történetének egy fejezetét, hogy az olvasója nem is érti, eddig és így ez miért nem történt meg. A Park Kiadó gondozásában megjelent kötet lényege ugyanis annyi, hogy a vészkorszak kisembereinek hétköznapi történetét a budapesti bérházakon, és azok nélkülözhetetlen „személyzetén”, a házmestereken keresztül meséli el. Amihez érdemes tudni, hogy Budapesten a kiegyezés és a második világháború között nagyjából hatezer bérház épült – legtöbbjük klasszikus gangos –, amelyeknek többségében élet és dolgozott a házat rendben tartó, azt felügyelő, és leginkább a háztulajdonosok érdekeit képviselő házmester.

Ádám István Pál könyvének fontos alappillére, hogy rávilágít: a házmesterek helyzete a zsidótörvényekkel, majd a csillagos házak kijelölésével fokozatosan megváltozott, a hatalom, a rendőrség képviselői, idővel a rájuk bízott házakban élet és halál urai lettek. A szerző elsősorban a második világháború után közvetlenül felvett rendőrségi és bírósági jegyzőkönyvek alapján igyekszik feltárni a házmesterek szerepét a budapesti holokausztban, döbbenetes történeteken keresztül bemutatva, hogy az egyszerű, sokszor vidékről a fővárosba került, eredetileg jószándékú emberekből miként lettek hullarabló, embertársait a halálba küldő kollaboránsok. Nagyon kevés olyan kivételtől eltekintve, akikre joggal mondhatjuk, hogy emberek tudtak maradni az embertelenségben.

A letehetetlen kötetben tényleg az a legmegrázóbb, ahogy megmutatja, a kisembert miként szippantotta be és szédítette meg a hatalom, amit persze sokszor a bosszúvágy, a korábbi sérelmek és a harácsolás is motivált. Ennél talán csak az a megdöbbentőbb, hogy a könyvből az is egyértelműen kitűnik, a vészkorszak kiteljesedéséhez nélkülözhetetlen közreműködők, még ha vér vagy rabolt vagyon is tapadt a kezeikhez, megúszhatták, mert jött a következő hatalom, aminek nem állt érdekében a büntetés és a szembenézés. Nyolcvan év távlatából, különösen Ádám István Pál remek könyvét olvasva számomra elképzelhetetlen, hogy az 1944-45-ös év szörnyűségei után miként lehetett újrakezdeni, mondjuk, egy budapesti bérházban az életet.

(Fotók: Fortepan.hu)