Egy doktori dolgozat is lehet letehetetlen olvasmány, főleg, ha megtaláljuk benne a szolnoki párhuzamokat, illetve néhány itteni kérdésre is választ ad. Márpedig Vigvári András tavaly megjelent Zártkert-Magyarország című munkája sok tekintetben ilyen. És kulcs lehet a szolnoki zártkertekhez.
Hogyan van becsapva a szemem? Percekig mentem közelebb, távolabb, oldalaztam vagy koppanásig toltam a fejem a falig, hogy megfejtsem Németh Marcell stégjeit a Damjanich Múzeum folyosógalériáján. Az időszaki terem képeinél pedig türtőztetni kellett magam, hogy ne nyúljak hozzájuk.
Nem tudtam meg a kiállítás címét, de lehetne "a kipukkadt lufi". Az alkotókat is csak sejtem, miként azt is: nem ez lesz Szolnok turistamágnese. Elöljáróban szögezzük le: ez az írás nem a végre átadott vártoronyról, a környezetéről és a benne lévő kávézóról szól. Csak a kiállítás szubjektív elemzése.
Filmet természetesen bármiről, bárhol és miként a magyar valóság mutatja, bármennyi pénzből is lehet csinálni. A jó filmhez ezeknél azonban jóval több kell, és Hajdu Szabolcs immár másodjára bizonyítja, hogy kevésből, kis helyen is tud remekelni. Most például életközepi válságról.
Kinyíltak a határok, de sokunknak üres volt a pénztárcája. A rendszerváltás meg a következő évek személyes történelmeinek egyik nagy ellentmondása. Számomra csak Csáki László egészestés, rajzolt "dokumentumfilmjéből" derült ki, hogy sokaknak a Kék Pelikán jelentette a megoldást.
