A suliban egész nap azon izgultam, a tanítás végéig nehogy megvegye valaki a Bikini új lemezét. Már előző nap kinéztem, hogy a Jólét tövében lévő könyvesnél kapható, nekem pedig nagyon kellett az Ezt nem tudom másképp mondani. Három és fél évtizeddel később fedeztem fel újra. Jobb, mint akkor.
Volt egyszer egy Jászkunság című periodika, amely 1954-2012 között adott teret a megyéről szóló, többnyire tudományos értekezéseknek. Hét esztendeje ugyanezen a címen már csak évkönyv jelenik meg, de az legalább annyira szól Szolnokról, mint a megyéről. Sokszínű kiadvány a hetedik.
Miért ne lehetne szabadtéren is festménykiállítást rendezni? És miért ne lehetne az évtizedek óta a helyét kereső Árkád alatt lévő tereket kiállítóhelyként értelmezni? Rippl-Rónai, Dürer, Gauguin, Vincent van Gogh se sértődne meg azon, amit itt a Magiszter tehetséges diákjai elkövettek velük.
A legalább öt négyzetméteres, az orrát és a száját ellentétes irányba húzó, grimaszoló lány portréját lehetetlen nem észrevenni a Bálvány utcai garázssor hátulján. Aztán a számomra érthetetlen és értelmetlen tag-ek között feltűnik egy másik, inkább szomorú lány arca is. Vállalható utcaművészet.
Gyerekeknek színházi előadást csinálni normális körülmények között is jóval nehezebb lehet, mint felnőtteknek szólót, amiknél a nézők többnyire betartják a konvenciókat. Az online gyerekelőadás pedig maga a színházi Himalája. Éppen ezért tisztelendő A beszélő fa című szolnoki előadás.
