A Hatvanas előtt találkoztak először. Több mint három évtizede a Kadi büfé vendégei voltak, és Kukujára is emlékeznek. Bérczes László Mucsi Zoltán című beszélgetőkönyvében annyi a szolnoki utalás, hogy nem szolnokiaknak szóló lábjegyzetekkel kellene ellátni.
Lehet aktuális egy több száz éves népballada? Lehet gyufaskatulyányi helyen nagyszínpadi produkciót előadni? Lehet két felvonás alatt több mellékszereplőnek karakterépítési lehetőséget adni? A szolnoki Kőműves Kelemen láttán azt mondom: igen. Mi vagyunk ott a szűk színpadon.
Mikve, A tizenkét dühös ember, Névtelenül, Mindszentyeia. Példák, amik bizonyítják: Szolnokon is lehet velőtrázóan jó színházat csinálni. Immár a Bakaruhában című előadása is világosan megmutatja, nem vagyunk elátkozva és a színészeinkkel sincs baj. Csak létezik egy másik világ.
A cím és a korábbi feldolgozások alapján mindenki azt gondolhatta, hogy egy fergeteges vígjátékkal indul a Szolnoki Szigligeti Színház új évada. A Kaviár és lencse bemutatója azonban általam eddig látott legszomorúbb premier volt. Persze nemcsak a rendezés és főleg nem a színészek miatt.
Nem baj, ha olykor egy film arra emlékeztet bennünket, hogy mi, magyarok a XX. századot a világtörténelem színpadán emelt fővel zárhattuk. Mint Helmut Kohl mondta: "az első téglát a magyarok ütötték ki a Berlini Falból". Szalay Péter Nincs parancs! című filmjéből az is kiderül, kik.
