Aki nem nézi meg Szolnokon az A salemi boszorkányokat, az ne mondjon véleményt a Szigligeti társulatáról. Régen volt olyan bemutató, amikor ilyen mély csend ült a nézőtéren. Számomra tényleg katarzist hozott Nagy Viktor rendezése és a szolnoki színészek játéka.
Minden bizonnyal a felszabadulás harmincadik évfordulójára jelentette meg a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalat (TITÁSZ) a Tiszántúl villamosításának története 1888-1972 című kiadványt. Nagyon debreceni könyv. Számtalan érdekes szolnoki vonatkozással.
Klasszikus slágerek, meglepően ügyes gyerekek, szórakoztató konferanszié és teltház. Azt mondják, a harmadik dönti el, hogy érdemes-e valamit folytatni. Annak ellenére, hogy most már azon is vitatkoztunk, az eddigiek közül melyik volt a jobb, remélem, jövőre is lesz tánckoncert Szolnokon.
Különösebb felhajtás nélkül múlt el az Eső tizenötödik születésnapja, amit a megye és a város irodalmi lapja a friss téli számmal és egy kellemes kis beszélgetéssel ünnepelt a Tisza moziban. Ahol azt is megkérdeztem Jenei Gyulától: minek ez a lap?
Álltam a Művésztelep Kert Galériájának egyik termében, körülöttem az Ünnep 2013 kiállítás anyaga, a telephez kötődő alkotók festményei és szobrai, és azt éreztem, közünk van egymáshoz. Hálás vagyok, hogy az ünnep idején, amikor én is kicsit jobban ráérek, mutatni akarják magukat.
