A sárga ezerkettes úgy parkolt a Tisza szálló előtt, hogy ha nincs rajta a mai rendszám, simán készíthettem volna róla egy négy évtizedesnek tűnő fotót. És ott volt még a gyógyfürdő bejáratánál parkoló kék Dacia, másnap meg a zöld ZUK. Gyerekkorom gurult át a hétvégén, Szolnokon.
Nem tudom, hogy a Kozma Károly képeiből összeállított kiállítás rendezői akartak-e összefüggést vagy párhuzamot találni a földszinti és az emeleti képek között, bennem mindenesetre megállt az ütő, amikor felfedeztem. Igaz, a fotók enélkül is szépek és mesélők.
A salemi boszorkányokról azt írtam, hogy sok mindent felülír, megbocsájt és megenged. A Patikát látva azonban olyan erős kompromisszumokat kell kötnöm, mint amilyeneket a társulat is köthetett, az egyébként az élettel kötendő kompromisszumokról is szóló darab kapcsán.
Akkor kezdtem felfedezni a szolnoki színházat, amikor Mucsi Zoltán volt itt az egyik vezető színész, akár azt is mondhatnám, a nyolcvanas évek közepének helyi sztárja. Éppen ezért örültem, hogy a XXII. Szolnoki Zenei Fesztiválra meghívták. Fergeteges volt a színháznéző képzésem.
Nem is tudom, hány hónap szünet után ismét nagyrendezvény van az Aba-Novák Kulturális Központban (ANKK). A nagyot pedig ebben az esetben úgy tessék érteni, hogy a földszinten felállított vasúti terepasztal az aulából is kilóg. Remek hétvégi program, nemcsak gyerekeknek.
