Enyhe kifejezés, hogy leesett az állam. Arról nem is beszélve, hogy Szolnok szeretetét ennyire szépen és töményen sem tapasztaltam még. Irigylem azokat a gyerekeket, akik a Széchenyi piros iskolájában részesei lehetnek Kádár-Csomor Gábor rajzfoglalkozásainak. Van remény.
Mintha egy kétszemélyes színművet vittek volna vászonra, elsőre olyan a József Attila pszichoanalíziséről szóló új magyar film. Bosszantóan indul. Ám, ahogy megyünk előre a kezelés történetében, egyre hálásabb az ember, hogy olyan közelről láthatja a két főszereplőt, ahogy színházban soha.
Kapkodtam a fejem a Bűntény a Kecskeszigeten bemutatóján, mert a Színműhely első sorából csak így láthattam az egymásra reagáló, de leginkább magukkal küzdő szereplők rezdüléseit. Az idei szolnoki évad legmélyebb drámája, ami az elején megszólaló, élő cimbalommuzsikával erősen indít.
Horváth Gábornak alig van pár mondata a Portugálban, mozdulataival mégis monológokat mond. Nem a részegségről, hanem a reménytelenségről, ami nem sokat változott azóta, hogy Egressy Zoltán megírta ezt a klasszikust. Sebestyén Aba pedig újragondolta nekünk.
Egy ország Isten háta mögötti részén, ahol leginkább csak mezőgazdaságból lehet megélni, mit kezdhetnek magukkal a tizenéves fiatalok. Vedelhetnek, bulizhatnak, motorozhatnak, verekedhetnek, vagy, ha éppen a nyakukba szakad a családi gazdaság, folytathatják azt, amit őseik is tettek.
