Sok minden történt a szolnoki belváros „alatti” Tisza parton, mire száz évvel ezelőtt elkezdődött Szolnok saját szállodájának az építése. Az Élő blogSzolnok Anno negyedik évada ennek a környéknek a történetével indul.
Az előző századforduló egyik kora őszi napján készült ez a felvétel a szolnoki Szapáry utcáról, amelyen jól látszik, hogy a két oldala között szinte ösvényeket tapostak az átkelők.
Nemcsak azért, mert a „szomszéd kertje mindig zöldebb”, hanem amiatt is, hogy a kecskeméti városháza felújítása kapcsán, az épületben lévő helytörténeti kiállítás irigylésre méltó.
A szolnoki Kertmari Annával beszélgettünk, aki az Abonyi Vándorszínház Tévedések végjátéka című előadásának írója és rendezője. Premier szeptember 5-én az abonyi művelődési házban.
Talán túlzás az elmúló nyarat ilyen idézettel jellemezni, miként azt tippelni, hogy gyorsan elfelejtjük. Szolnokon nemhogy egy rendszerváltásnál, de kormányváltásnál is kevesebb történt.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
Alaptényállás az öregezés, mint bűncselekmény. De inkább szól az apa és két fia viszonyáról. Tasnádi István filmje visszaadja a hitem a magyar filmekben. Ajánlás nélkül is siker lesz.
