A kora délutáni csúcsforgalomban a Dózsa György útról akartam jobbra kikanyarodni. Nem volt egyszerű, ugyanis előttem egy tanulóvezető próbálkozott ugyanezzel. A piac felől beláthatatlanul ömlenek az autók, a Tabán felől pedig gyűlik a sor, nem egyszerű kijutni. Pár perc alatt sikerült, sőt azzal a lendülettel, ahogy a tanuló besorolt a belső sávba, hogy útját a Várkonyi tér felé folytassa, én kislisszolhattam a külsőbe, hogy majd felhajtsak a Tisza-hídra.

Szép lassan, lépésben eljutottam a Zagyva-hídig, de a Tisza-hídra már nem tudtam felmenni, mert harmadikként a sorban, pirosat kaptunk. Gyorsan váltott a lámpa, de nem mozdultunk. A sor elején egy másik tanulóvezető próbálkozott a kézifékes elindulással. Itt viszonylag sokáig van zöld, de nem jutottunk át csak második próbálkozásra.

Innen már sima volt az utam, szép kényelmesen, óránként 20-30 kilométeres sebességgel haladtunk át a hídon. Két kocsival előttem a tanuló tanulta a hídon való átkelést, én meg végre megnézhettem, hogy árad-e a Tisza, haladnak-e a gyaloghíddal. Csak a Tiszaligetig kellett kibírnom, nekem ugyanis ott volt dolgom, és a délutáni csúcsforgalomban ott általában senki sem közlekedik.

Pár perc múlva indultam vissza. A Tiszaliget üres, a kihajtónál a huszadik autós beenged, a hídon robogok át, majd balra kanyarodok, és a bíróság előtt fékezek. Két tanulóvezető mögé kerültem. Az egyik egyenesen, a Kossuth tér felé folytatta útját, a másik bekanyarodott a Dózsa György utcába, én utána. Szép lassan megyünk, majd mindketten – sőt mögöttem még ketten – fékezünk. A tanuló feladata ugyanis, hogy háttal beálljon a padka mellé. Nem könnyű. Az előbb majdnem elkéstem, most már az időmből futja. Második korrigálás után az autó a helyén, mehetek?

Nem dohogok, csak mesélek. Egy csúcsforgalmas, tavaszi délutánról, amikor Szolnokon egyébként is lelassul a forgalom.

Persze, valamikor én is a városban tanultam vezetni. Igaz, a kézifékes elindulást a Tiszaliget lejtőjén gyakoroltuk, a háttal beparkolást meg a tanpályán. De változnak az idők. Amikor én ültem a T-betűs autó volánjánál, nekem biztos nem tűnt fel, hogy mennyi tanulóvezető van a városban.

Mostanában viszont feltűnik. Néha az az érzésem, mintha egész Szolnok egy nagy autósiskolaváros lenne, minden utcában, minden bonyolultabb kereszteződésben legalább egy tanulóvezetővel. A reggeli csúcsban, napközben és persze délután is, amikor van a város életében egy kritikus óra.

Tudom én, hogy gyakorlat teszi a mestert. Nem baj az, ha a tanulóvezető rutint szerez a tolakodásban, a lépésben közlekedésben, az előzékenységben. De nézzék el nekem, hogy néha, amikor haladni szeretnék, kicsit nehezen viselem, hogy egy plusz akadályt kell leküzdenem.

Én kérek elnézést. Nem tudok megoldást, csak el akartam mondani, hogy néha miért dühöngök.