Etienne nem lát, Etienne nem hall, Etienne nem mond semmit. Valahogy így hangzott a mondat Hernádi Judit szájából húsz évvel ezelőtt a szolnoki Osztrigás Miciben, amivel a francia Feydeau bohózatában, a minden lében kanál és kicsit ütődött komornyiktól elvárt viselkedésre utalt. A Szigligeti Színház idei utolsó bemutatójának első pillanataiban ugrott be ez az emlék. Elsősorban nem azért, mert ugyanannak a szerzőnek egy másik színpadi vígjátékát állították most színre, hanem mert Mészáros Pulcher István ezúttal is hasonló karakterű komornyikként jelenik meg, és a nézőtérre kibeszélve indítja útjára a tévedéseken, félreértéseken és kegyes hazugságokon alapuló vérbő komédiát.

Ami a színpadra lépő társulati tagoknak igazi jutalomjáték. Az előadás motorja az országban sokfelé, sokféle karaktert játszó Járai Máté, aki már-már Latabár Kálmánt idéző módon csetlik-botlik a számára egyre kellemetlenebb, a nézőket viszont remekül szórakoztató jelenetekben. Mint egy szépen feldíszített karácsonyfára a díszek, úgy kapaszkodnak játékára méltó partnerként a többiek. Akik bár látszólag könnyed vígjátékban lubickolnak, komoly színészi teljesítményt nyújtanak azzal, hogy a poénhoz nélkülözhetetlen végszavak és jelenések mind a három felvonásban precízen a helyükön vannak. Amihez azért nemcsak a nevettetés XIX. századi királya, hanem a szövegével ma dolgozó Molnár László rendező is kellett.

Azt hiszem, kétség nem férhet hozzá, hogy ha lenne Szolnokon az „Évad színésze” kitüntetés – kár, hogy nincs -, akkor az utolsó premiert követően azt Gombos Juditnak kellene adni, aki ezúttal savanyú asszonyságként igyekszik pokollá tenni veje életét, miközben női főszereplőt csinál a mamából, aki akár jelentéktelen is lehetne. A korábbi alakításai alapján, és mintegy megelőlegezve az új szerepet, nem véletlen, hogy a főpróbán az ő belépője volt az egyetlen, amit taps fogadott. Még semmit nem csinált, csak megállt az ajtóban, grimaszolt egyet, és a közönség már tombolt. Ami lehet, hogy minden kitüntetésnél többet ér egy színésznőnek.

A tapsrend jól mutatta, hogy a közönség hálás tud lenni a könnyed, kikapcsoló nevettetésért, amihez a többiek is hozzátették a magukét. Barabás Botond szerethetően hozza, az ilyen francia komédiákban nélkülözhetetlen karaktert, a felszarvazott és felszarvazó, ámde kicsit vaksi férjet. Miként Horváth Gábor is a piócaként ragadó, kellemetlen, de a hazugságokhoz szükséges alakot. Molnár Nikolett butuska szendéje ugyancsak a helyén van, még akkor is, ha szerepénél fogva ezúttal nem ragyog. Ahogy Kertész Marcella is profin oldja meg a neki sajnos skatulyának számító könnyű nőcskét. Igazán sajnálom, hogy Jankovics Annának, Lugosi Claudiának és Sárvári Diánának csak nyúlfarknyi szerepek jutnak, pedig sokat hozzá tudnának tenni a szórakoztatásunkhoz.

De bízzunk benne, hogy jövőre, az egyébként kifejezetten ígéretes kínálatban, nekik is több alkalom jut olyan jutalomjátékokra, mint amit a többiek kapnak a mostani évad végén A női szabóban.

(A fotók a Szigligeti Színház oldaláról valók.)