Bolond, aki nem örül a városban zajló út- és járdaépítéseknek. De azért kerül némi üröm az örömbe. Például, amikor az ember nem tud kiállni a garázsából vagy bemenni az utcájába. És kideríthetetlen, hogy mikor, mit csinálnak, és meddig tart még a felfordulás. Nem rossz dolog a kommunikáció.
A mai szülői-nagyszülői generációnak elvitathatatlan és meghatározó élménye az úttörősdi. Ami a nyolcvanas évekből származó emlékeim szerint a nyári vakáció idején tudott igazán csúcsra járni. A táborokban. Amelyek épp úgy lehettek a Balatonnál, a Börzsönyben, egy falu szélén vagy a Tiszaligetben.
Szűk nyolc hónap alatt 312 előadás azt jelenti, hogy háromnaponta négyszer gördült fel a függöny a Szigligetiben. Az pedig, hogy több mint 100 ezer néző volt kíváncsi a 10 idei produkcióra, jóval több a megszokásnál. Nem véletlen, hogy több darabot a következő évadban is műsoron kell tartani.
A közterületi tacepaózásnak mostanában két válfaja dívik Szolnokon. Az egyik csoportba az okosban hirdető vadplakátozók tartoznak, míg a másodikba azok, akik egyszerűen csak üzenni szeretnének ismeretleneknek. Az előbbit inkább szemetelésnek, az utóbbit szórakoztatásnak tekintem.
Negyedszázaddal ezelőtt úgy lehetett megtalálni a magyar városok térképein a Vörös Hadsereg laktanyáit, ha lakóövezetként jelölt, feltűnően nagy kiterjedésű, összefüggő, azaz utcák által nem szabdalt területeket kerestünk. Mint például Szolnokon, a Vosztok városrészben, a Vörös Csillag úton.
