Az újságosbódék még másfél évtizeddel ezelőtt is az információs közlekedési út fontos pillérei voltak, ráadásul ugyanúgy hozzátartoztak a városok képéhez, mint a köztéri szobrok és a virágágyások. Sokat elárultak egy településről. Mára többségük a múlt pusztuló tanúja lett.
Sose tudtam, hogy a Damjanich János Múzeum alatt milyen komoly pincerendszer húzódik. Ahogy azt sem, hogy a Városháza épületében egykor lakások is voltak, amelyek kiváltására épült részben a Táncsics utcai gyönyörű bérpalota. Hát ezért is jó a Kulturális Örökség Napjai.
Lassan negyven éve, hogy a szolnoki vasútállomás vágányait aluljárókon keresztül lehet megközelíteni. Igen, fontos a többes szám használata, hiszen a gyalogos aluljárón kívül két további is létezik. Igaz, ezek közül ma már csak az egyik használható.
A szolnoki vasútállomás legforgalmasabb peronjáról egy hete tűnt el a horogkereszt, ami július közepe óta virított az egyik oszlopon. Nem tudom, volt-e közöm a letakarításához, az azonban biztos, hogy megdöbbentő tapasztalatokkal lettem gazdagabb, míg a mocsok miatt háborogtam.
Ha nyár és Szolnok, akkor Tiszaligeti strand. Ami szerintem idén ünnepelte megnyitásának fél évszázados jubileumát. A gyógy és a csúszdás medence között van egy platán, amit lassan négy évtizede nézegetek. Valami még megmaradt a gyerekkoromból.
