A pincér nem leteszi az asztalra az étlapot, hanem kinyitva kézbe adja. Ráadásul tudja is, hogy mi van benne, sőt ajánlani is mer belőle. Két fogás között pedig nem eltűnik, hanem diszkréten a közelben marad, és olykor érdeklődik a véleményünkről. Amit az asztalunkra tesz, az Szolnokon kivételes. Liliomfi az élen!
Vannak hétköznapi éttermek, amelyek éppen arra jók, hogy hét közben, munkaidőben egyszerű, de finom ebédet kínáljanak. Az ilyen helyek ajánlás útján találhatók meg. Például a Sütő utcában, a Le Diner Restaurant.
Bevallom, nekem a Tünde volt valamikor A Cukrászda. Igaz, gőzöm sincs arról, hogy a hetvenes években volt-e más, hasonló vendéglátó-ipari egység a városban. Arra viszont tisztán emlékszem, kissrácként kiugrottam a bőrömből, amikor kiderült, hogy egy hosszabb bevásárlás után, vagy színház előtt, netán csak úgy bemegyünk a Tündébe.
Becsülöm azokat a helyeket, ahol bárzongoristát fogadnak. Szeretem az olyan éttermeket, ahol az étlap nem sorszámozott felsorolás, hanem kellemes olvasnivaló. Ezek ugyanis arra utalnak, hogy valaki gondol valamit az adott helyről. Például az Andante-ről. Ami azonban még nagyon nem az igazi.
A baconszalonnába göngyölt, filézett fogas osztályon felüli volt. A fokhagymakrém-leves megkedveltette magát. A gyümölcsleves tisztességesen megoldott feladatnak tűnt. A halászlé pedig az utolsó cseppig elfogyott. És mindezt előzékeny, igazi pincér tette az asztalunkra a Halászcsárdában, a hídnál.
