Egy évvel ezelőtt már sok helyen olvastam a miskolci Lézerpont Látványtárról, de akkoriban annyira új volt, hogy a helyiek sem tudták megmondani, merre keressem. Ma viszont már a belvárostól kezdve ki van táblázva, és ha valaki esetleg mégsem tudná Önöket útba igazítani, akkor csak annyit mondjanak: a volt Tokaj éttermet keresik. Egyébként Miskolc egyetlen villamos vonala mellett, közel a diósgyőri várhoz található. Szinte eltéveszthetetlen az épület a népviseletbe öltözött figurákkal a tetején.

Az épület kívülről nem túl tetszetős. Mint alkalmi idegenvezetőmtől – aki civilben az épületet fenntartó vállalkozás adminisztrátora – megtudtam, eredetileg a diósgyőri lakótelep híres étterme működött benne. Nem mellesleg a hölgy esküvőjét is ott tartották évtizedekkel ezelőtt, ahol ma 340 eredeti népviseletbe öltöztetett bábut lehet megtekinteni. Azaz a Kárpát-medence szinte teljes népviseletét. Az előtérben – az egykori bárban – pedig egy olyan 300 darabos tojásgyűjteményt, amelyek mindegyikére a tájegységeink népviseletébe öltöztetett párt pingáltak. Érdekes kihívás a jászok vagy éppen a karcagiak ruhaviseletét megkeresni.

Igazából persze nem a ruhák vonzottak ide, hanem a sok helyen bemutatott Népszuper című kiállítás. Csak a bejáratnál szembesültem azzal, hogy az épületben tulajdonképpen nyolc kiállítást is megnézhetnék. Hozzáteszem: szinte csak a magánmúzeumokra jellemző jegyváltás mellett, azaz válthatunk egyre, néhányra vagy akár minden tárlatra is belépőt. Amennyiben csak egy napjuk van, legyenek mértékletesek, és kezdjék azzal, ami a szívükhöz legközelebb áll.

Én is a Népszuperrel kezdtem, ami lényegében egy különösebb logikai vonalat nélkülöző retro kiállítás, ahol a hatvanas évek végéig mártózhatunk meg a szocialista Magyarországban. Van itt minden, amik tárgyakban azt a kort jellemezték: szemet gyönyörködtető motorok, bumfordi televíziók, „ilyen nekem is volt” hatású játékok, „azt imádtam” csokoládék, könyvek, szobrok, kitüntetések, gyufásdobozok és rengeteg fotó. Annak ellenére, hogy a kiállítás egészében csak a kor az egyetlen logikai kapocs, az egyes részekben annál több ilyet találni. Az egykori miskolci éttermeket felvonultató részletnél a szívverésem is elállt, a helyi tömegközlekedést bemutató tablóknál pedig majdnem sírva fakadtam, hogy ilyen miért nincs Szolnokon.

És ez az érzésem csak fokozódott, amikor nagyjából egy órányi szédült nézelődés után a Népszuper korából visszaugorhattam a múlt század első felének Miskolcára. Vagyis az Eltűni kismesterségek kiállításon benézhettem a valamikori fodrászhoz, óráshoz, asztaloshoz, szabóhoz, szatócshoz és még nem is tudom, ki mindenkihez. Olyan üzletekbe, amelyek azzal, hogy bezártak, nemcsak szellemiségükben, de tárgyaikban is pillanatok alatt eltűntek, elvesztek. Szolnokon. Mert Miskolcon Barna György magángyűjtőnek köszönhetően ezekből a régi mesterségekből és üzletekből is megmarad valami az utókornak.

Meg azokból az irodai masinákból is, amelyekkel húsz éve még tömve voltak az irodák, a ma számítógépen felnövő nemzedéke pedig el sem tudja képzelni, mik ezek a billentyűvel felszerelt harckocsik. Irodista nagymamám asztalát egykor ékesítő tekerős számológép előtt legalább olyan hosszasan időztem, mint a száz éves, gyönyörű írógépeknél, amelyek esküszöm, hangjukkal és jellegzetes szagukkal is hozzátettek valamit az írás öröméhez.

Azt kellene mondanom, hogy a folytatás következik. A miskolci Lézerpont Látványtár megtekintését ugyanis elsőre eddig bírtam. A régi fényképezőket, mikroszkópokat és ásványokat felvonultató vitrinek előtt ár csak elrohantam, az orosz ikonokkal és az állítólag 900 darabos miskolci képeslapgyűjteménnyel pedig nem is próbálkoztam. Elsőre, három óra alatt ennyi fért a fejembe.

Amiben azóta is ott zakatol az irigység és a kérdés: Szolnokon miért nincs ilyen?