Ha mondjuk, egy téli, hideg napon elvágódok egy ház előtt a csúszós járdán, és kitöröm valamimet, akkor egyértelműnek tűnik, hogy a balesetemért annak a háznak a tulajdonosa vagy a fenntartója felel, ahol megtörtént a baj. De mi van akkor, ha nyári napsütésben esek el ugyanazon ház előtt, ráadásul akkor, amikor nem síkos a járda, csak olyan hepehupás, mint egy középhegység, vagy olyan lyukas, mint egy sajt? Esetleg annyira elfogyott már az egykori anyag az építményből, hogy csukott szemmel földútnak is hihetnénk azt, amit egyébként járdának neveznek. A téli baleset felelőse egyértelmű, a nyárié viszont – legalábbis számomra – nem, hiszen nem tudom, hogy kié a járda, kinek kellene gondoskodnia annak járható minőségéről. (Na és, mit tekinthetünk a járható minőség szabványának?)

Szolnok utcáit járva úgy tűnhet, hogy a járda azé, akinek a háza előtt van. Legalábbis erre utal, hogy alig van a városnak olyan utcája, amelyiknek az elejétől a végéig, netán a páros és a páratlan oldalán is ugyanolyan lenne a járdája. Mert a járda kivitele – aszfaltos, betonos, viacoloros – és minősége – extra, átlagos, kopott, elhanyagolt – az épületek kora és a tulajdonosok lehetőségei szerint változik. Feltételezem, nemcsak a mi házunkkal szemben volt elvárás, hogy csak akkor kapja meg a szükséges engedélyeket, ha a telek körüli járdákat rendbe hozzuk. A telek végén tehát ott a határt is jelző bukkanó. Bringával kevésbé, babakocsival már egész jól érzékelhető.

A város járdáit nézegetve azonban úgy tűnik, hogy az ingatlanok tulajdonosainak – a tél kivételével – csak addig van közük az előttük futó járdához, amíg az elkészül. Ez logikus is, hiszen a járdának nevezett építmény egy olyan ingatlanon van, aminek tulajdoni lapján már más – ha jól gondlom, a város – szerepel. Tehát a járda akkor is a közösség tulajdona, ha kivitelezését egy magánszemély finanszírozta. Számomra ezt látszik igazolni az is, hogy a város járdáit a különböző közműcégek akkor és ott bontják fel, és foltozzák vissza tessék-lássék módon, ahogy és amikor nekik tetszik. Olyan a város, mintha egy óriási foltvarró tanfolyamot rendeztek volna a járdáinkon. Ezt csak a közössel lehet megtenni.

Ahogy a közös tulajdonnal történhet meg, hogy tönkre megy, elkopik és ez éveken keresztül nem zavar senkit. Pontosabban mindenkit zavar, aki arra jár, csak éppen senki sincs, aki változtasson a helyzeten. Vagyis lehetne, csak éppen vicces lenne az ingatlanok tulajdonosait arra kötelezni, hogy időnként újítsák fel azt a járdát, ami nem is az övék. Vagyis az övék, csak nem tulajdoni lap szerint. Mert tulajdonilag a városé, aminek meg évek óta másra is van gondja, mint az utcákon futó több száz, vagy akár ezer kilométernyi járda felújítására.

A lábamat pihentetve arra jutottam, hogy egyebet nem tehetek, mint a jövőben séta közben vagy jobban figyelek, vagy tényleg kitöröm a bokámat. És akkor már hiába derítem ki, hogy kié a járda.