Sehol nem tudok már nyugodtan elszívni egy rohadt cigarettát. Se étteremben, se munkahelyen, de még az utca is tiltott zónákkal teli. Megbélyegeztek bennünket, mintha bűnözők lennénk, a társadalom mocska. Legalább egészségesebben élsz, nyugtatnám, de még idegesebb lesz: attól kapok gyomorfekélyt vagy rákot, hogy nem dohányozhatom.

Valamikor én is cigarettáztam, de amikor megnősültem, leszoktam. Feleségem épp a minap kérdezte, ha nem ismerkedünk meg, akkor is leszokom-e. Ki tudja. Nem sokáig szívtam, két-három évig. Amikor a Néplaphoz kerültem gyakornoknak, többen pipáztak, egyikük akkoriban akart váltani a gyors cigarettákról a dohányzás komótosabb élvezetére, s én is csatlakoztam hozzá. A bank, a rendelőintézet és a pláza között felejtett régi épület alagsorának valamelyik kis üzletben vásároltam pipát. És tizenhét forintért vettem egy pakli Óbester névre keresztelt dohányt. De olyan vacak volt, hogy másnap a kollégák tanácsára ízesített Borkumba ruháztam be kicsivel több pénzt. Így lettem labanc. Vagy legalábbis nem lettem kuruc.

Az volt a baj, hogy folyton kialudt a pipám, s még csak nem is oly nagy ok miatt, mint a Petőfi-vers beszélőjének; egyszerűen nem tanultam ki a fortélyát. Talán nem is volt kitől, mert a főpipás újságíró is úgy tudott csak egytömésnyi dohányt elpöfékelni, ha legalább hússzor újragyújtotta. Kétpercenként lobbant a gyufaláng, ő folyton zsörtölődött – lehet, hogy a pipa miatt. S különben is, két nagy öreg zsurnaliszta (akik akkor annyi idősek lehettek, mint most én) méltóságon alulinak tartotta, hogy gyakornokkal szóba ereszkedjen. S az egyik a pipás volt.

Maradtam a cigarettánál, majd azt is letettem. Néha, ha megkínáltak, társaságban, füstös kocsmában rágyújtottam még egy-egy szálra, aztán lassacskán megutáltam a cigarettafüstöt. Pedig gyerekkoromban imádtam. De gyerekkoromban a benzingőzt is lelkesen tüdőztem le, amikor a faros Ikarusz beállt a megállóba – istenem, milyen gyönyörű motorszaga volt.

Mostanra kerülöm a cigarettafüstöt. Zavar. Zavarnak a cigarettafüstös helyiségek, zavar, ahogy a füst kiszellőztethetetlenül beleeszi magát a bútorokba, szövetekbe, falakba. Zavar, ha hazaviszem a ruhámban, hajamban, bőrömön. Zavar, ha az utcán járókelők által kifújt füstfelhőbe szippantok.

Mostanában nem tudok úgy elmenni a MÁV Kórház előtt, hogy ne csapjon meg a füstszag. mert amióta intézmény területén nem szabad dohányozni, a betegek és a fehérköpenyes dolgozók is kiáramlanak az utcára, és csoportban, bár egymással nem nagyon vegyülve fújják a füstöt.

Más közintézmények előtt hasonló a helyzet. A dohányosok, akik tulajdonképpen tényleg megalázó helyzetbe keveredtek szenvedélyük által, szeles időben, szemerkélő esőben is ott ácsorognak nem messze a munkahelyük bejáratótól, kezükben parázsló cigarettával. Minap az egyik középiskola előtt, közvetlenül a válogatott káromkodásokkal töltelékszavazott sztorikat mesélő, cigiző diákok hangos csoportjától két méterre ott füstölgött egy tanár is – rezzenéstelen arcáról nem lehetett leolvasni, a diáktörténeteket hallgatja, a csúnya beszéden háborog, vagy a következő tanóra tennivalóit rendszerezi.

Azt hiszem, tényleg kettészakadt az ország. Dohányosokra és nem dohányosokra. De a dolog nem reménytelen, Van átjárás a két tábor között. Vannak, akik csak ezután szoknak rá a bagóra. Mások meg leszoknak. Ahogy én is leszoktam. Meg a cimborám. Remélem, előbb-utóbb ő is megnyugszik.

Jenei Gyula