Nehéz viszonylag objektívnek maradni egy olyan bemutató kapcsán, ami szerintem a magyar, zenés színpadi művek egyik legjobbikából készült. A hazai színházi irodalom legnagyobbjai között tartom számon Eisemann Mihályt, Zágon Istvánt, Békeffi Istvánt és Kellér Dezsőt, akiknek a dalait azok is ismerik – megkockáztatom, vidámabb baráti eseményeken éneklik is -, akik egyébként soha sem látták a Fekete Pétert, nem hallották a honi színjátszás néhai bölényeit vagy nem ismerik a Budapest Bár feldolgozásait. Vessenek meg érte, de a Fekete Péter egy olyan zenés darab, amit időről időre elő lehet, és elő is kell venni! Vártam a szolnoki premiert.

A fentiek miatt talán érthető, hogy van néhány Fekete Péter előadás az emlékeim között. Pár éve a Madách Színházban láttam Kovács Patríciával és Magyar Attilával, a kilencvenes években pedig vagy ötször néztem meg a Vígszínházban Eszenyi Enikővel és Rudolf Péterrel. Ez utóbbiban Chineau úr szerepét – egyébként parádésan – az a Méhes László játszotta, aki a mostani szolnoki bemutató rendezését vállalta. Tudom, nem szerencsés, de megkerülhetetlen korábbi előadások emlékével beülni egy bemutatóra. Féltem is a szolnoki bemutatótól.

Ami kifejezetten jól indult. Az első felvonás ugyanis egyértelműen Jankovics Annáé, aki nemcsak játékával és mozgásával, de „leestem a székről” hangjával is méltó Colette szerepére. Nem szégyen kimondani, hogy a címszerepet alakító Harna Péter – aki számomra egy egészen új és a korábbi emlékeket elhomályosító Pierre-t, azaz Fekete Pétert formált – csak másodhegedűs, miként a jóval többre érdemes Ónodi Gábor is csak untermanja a két főhősnek. Akik ismét elképesztően szép kosztümökben játszhatnak egy elsőre batár nehéznek tűnő díszletben. Ami aztán egy nagyon ügyes selfieszközként is funkcionálni kezd. Mindez egészen ellágyított. Elkezdtem élvezni a szolnoki premiert.

Ám ez a második felvonásban mindez lassan alábbhagyott. Annak ellenére, hogy Harna, Jankovics és Ónodi kötőféken is mentették, amit lehetett, Barabás Botondnak kifejezetten jót tesznek a múló évek, ráadásul néha parádés mozgásokat enged meg magának, Gombos Judit pedig újra bebizonyítja, hogy bármit, de tényleg bármit képes eljátszani. Esküszöm, ha azt adnák neki feladatul, akkor játssza el a Fekete Péter valamennyi szerepét – legyen férfi vagy nő – képes lenne kiválóan megoldani. Ám itt nagyjából meg is állhatunk. Mert a második felvonásban elkezdődik az alibizés. A kivonulás, bevonulás, a dalok revübe illő – a történetmesélésből kilógó – előadása, és a díszlet is meghalt. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mi történik a szolnoki Fekete Péterrel.

Aztán a harmadik felvonás beviszi az utolsó gyomrost. Rapid módon. Nem törődve azzal, hogy mégiscsak itt kellene kifejlődnie a történetnek, megoldódnia a mesének. Minimális játék, aztán értelmetlen – és szerintem a színészeket is megalázó – ökörködés egy asztalon. És úgy ér véget az egész, mintha valaki az órájára nézett volna, hogy megy az utolsó busz, húzzunk haza a fenébe. Mintha az első és a harmadik felvonást nem ugyanaz az ember rendezte volna. Amit komoly gyanúvá érlel, hogy a szolnoki premierek történetében először fordult elő olyasmi, hogy a tapsrendnél a rendező nem jelent meg a színpadon. Mi a fene történt a szolnoki Fekete Péterrel?

(A felvételek a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)