Külföldre nemcsak nézelődni, de látni és gondolkodni is megy az ember. Elvégezhet például matematikai műveleteket, elgondolkodhat történelmi távlatokon, és eszébe juthat, hogy ami máshol működik, az tulajdonképpen nálunk sem lenne ördöngösség.
Alig egy hónapja írtam arról, hogy a Tiszavirág híd korlátján sorra jelennek meg a szerelmesek lakatjai, nem törődve azzal, hogy a városvezetés még csak gondolkodik a lakatok helyén. Akkor kizártnak tartottam, hogy a lakatokhoz valaki hozzá merjen nyúlni.
Kutyák, harang, munkára hívó dudaszó, autók, a kéziszerszámok Paganinijei, párjukat kereső macskák, senkit nem izgató riasztók, végül pedig a kocsmától kocsmáig vonuló kapatos fiatalok - azt hiszem a hangok mentén összefoglaltam egy napot a belvárosban. Amire az ördögi kör teszi fel a koronát.
Ismerik azt az érzést, amikor valamit nagyon vártak, az eljött, jó volt, de aztán véget ért? És ott marad valami hatalmas üresség az ember szíve környékén. És aztán már csak azt számolgatja, hogy mikor jönnek el ismét a remek pillanatok. Amiket illik megköszönni is.
Ahogy a szüleimnek Honthy Hanna a Csárdáskirálynő Cecíliája, nekem örökre Sebestyén Éva. És az a színésznő, aki először mutatta meg karnyújtásnyira tőlem, miként lesz egyetlen perc alatt a civilből művész, és hogy az igazi színész, egy erdő közepén is színpadot tud varázsolni.
