Nehezen születtem, de egy csütörtök reggel végül sikerült világra jönnöm. Örülök, hogy szolnoki lettem, hiszen sok testvérem tátog a közelemben. Szépen növök, növekedek, egyre több ismerősre teszek szert. Egy lyuk vagyok a város egyik utcájában.
Nem egészen értettem azokat a híreket, amelyek arról szóltak, hogy majd valakik kitalálják és engedélyezik, az új hídnál hová kerülhetnek a szerelmesek lakatjai. Úgy tűnik, a szerelmeseket és a szolnokiakat nem érdekli a hivatalos út. Amint látható, a híd már az övék. Vagyis a miénk.
"Van sorszáma, vagy csak úgy itt ül?" - szegezte nekem a kérdést az okmányiroda munkatársa az ablaka mögül, negyedórával az előre kapott időpontom után. Igen, tulajdonképpen hobbiból járok hivatalokba. Különben nem lenne témám, amiről írjak.
Szolnokon, fényes nappal, el lehet lopni három disznót, és azzal valószínűleg átkocsikázni a városon. Ez nem egy burleszk film, hanem a komor valóság. Ahol ez megtörténhet, ott a helyi rendőrség vezetőjének más elfoglaltság után kellene néznie. Javaslatom is van, hogy hol.
Bezárni, megszüntetni, lebontani mindig kellemetlenebb, mint megnyitni, megalapítani, felépíteni. Már csak azért is, mert előbbi esetekben magyarázkodni kell, az utóbbiaknál viszont ünnepelni lehet. Jut eszembe a szolnoki oktatási intézmények átszervezéséről.
