Az étterem közepén kihangosított telefonon társalgó. A szolnoki szűk utcán szándékosan az autós előtt bringázó. A járdán rollerrel száguldó. A folyamatosan kukákat túrók. Nehéz hét volt.
„Kívánjuk a sajtó szabadságát!” Kívánhatunk olyasmit, amit már nem ismerünk, nem tudunk használni, megbecsülni? Szolnoknak kell ilyesmi? Ha igen, akkor miért nincs? És lesz valaha?
Ugyanaz a pohár lehet félig tele és félig üres is. Miként mindenki próbálja a legjobbat állítani magáról. De ugye senki nem tagadja, hogy néha elgondolkodik kijelentéseken és állításokon?
Ma már közhely, de számomra akkor is elfogadhatatlan, hogy egy választási kampányba minden (is) belefér. Tudom, lesz ez még ennél is rosszabb. Sok minden az én/a mi kontónkra megy.
Ránk is ránk férne valaki, aki a gyűlölködés helyett az összetartozásról „szól”, aki egy aprócska nép fiaként egy kontinenséért áll ki. Még akkor is, ha egy ilyen esemény nekünk csak álom.
