A Magyar Rádió évtizede üresen álló volt Szolnoki Stúdiójáról jutott eszembe, hogy mennyi használaton kívüli középület van a városban. Többségük persze magántulajdon, ám mégsem tudom azt mondani szolnokiként, hogy semmi közünk hozzájuk. Előttünk pusztulnak, nekünk is veszteségek.
Az idei 241. poszttal téli szünetre megy a blogSzolnok, hogy január 5-én, 2019 első Album rovatbeli bejegyzésével elindulhasson a 10. évfolyam. Most döbbenek rá, hogy közel egymillió betűt hegesztettem idén egymásmellé, erre a felületre. Megtisztelő, hogy erre napi több százan voltak kíváncsiak.
Miért kell verbálisan, írásban megsemmisíteni, alázni, földbe döngölni azt, akinek más a véleménye? Pontosabban, miért kell már azt is bántani, akinek még van véleménye? Ha a közösségi oldalakra írt indulatok egyszer kiszabadulnak, billentyű helyett puska kerül a kézbe, élő magyar nem marad.
Az utóbbi időben ritkán ülök buszra Szolnokon. Nemcsak azért, mert a sok ülés után kell egy kis mozgás. Inkább a szubjektív érzetem miatt, hogy a belvárosból nézve egyre bizonytalanabb a tömegközlekedés. Az pedig álom, hogy valami kapcsolat legyen a vasút és a buszok között.
Nekem úgy tűnik, mintha a Tiszaliget végében, a régi pártiskola mellett, az egykori MÁV üdülő helyén társasház épülne. Persze lehet, hogy tévedek, miként a Belvárosi híd lábánál folyó építkezés kapcsán is néhány dolgot rosszul gondoltam 2016-ban. Vajon kell-e aggódni?
