Ismét vonatos, MÁV-os bejegyzés következik. Ami persze elsősorban a szolnoki állomásból táplálkozik, de talán általánosításra is alkalmas. És nem arról akar szólni, hogy a dohányzókat még jobban alázzuk meg. Inkább arról, hogy csak olyan szabályt hozzunk, amit kedvünk van betartatni.
Mit érdemel az a bűnös - ha egyáltalán nevezhető így -, aki vasárnap délután kettőkor érzi szükségét, hogy a belvárosban flexeljen? Hogyan nevezhetjük a bolttulajdonost, akinek a riasztója hajnaltól reggelig próbálja felhívni magára a figyelmet? Nehéz az együttélés. Fel- és megoldhatatlan.
Szolnokiként Szolnokon szemetelek. Még akkor is, ha eredetileg nem is akartam volna. Erről persze nem Szolnok tehet, de ettől még a szemetem Szolnokon marad. A környezettudatosság, az ökológiai lábnyom csökkentése meg egy nagy kamu. Vagy szinte lehetetlen.
Mondhatnám, fél évszázaddal ezelőtt arra ébredt Szolnok (is), hogy magyar katonák masíroznak a Felvidéken. Erről azonban 1968. augusztus 21-én még csak azok a szolnokiak tudhattak, akik maguk is részesei voltak a hadgyakorlatból hadműveletté lett bevonulásnak.
Az egész azzal kezdődött, hogy a szolgáltató jelezte: nyolc évvel a beköltözésünk után ki kell cseréltetni a vízóránkat. Mert lejárt valami szavatosság, és ha nem veszünk újat, meg nem plombáltatjuk le, akkor a jövőben a fogyasztásunkat a társasháznak számlázzák ki. Megtörtént.
