Öt éve indult a blogSzolnok, amiről hiúságom okán, szubjektív módon emlékezek most meg. Voltak nagyratörő elképzeléseim is az önünneplésre, de azok, elsősorban idő hiányában, a meg nem valósult ötletek dossziéjába kerültek. Így maradt az öt év, öt alapvetés.
"Áprilistól Simon Ferenccé a Gorkij út" - ezért az újságcímért a szakma nevében kérek elnézést. Szolnokiként pedig azért, hogy a közgyűlésünk a Gorkij utca nevét Simon Ferencre változtatta. Ez nemcsak rólunk állít ki szegénységi bizonyítványt, de Simon Ferenc emlékébe is belegázol.
Az elmúlt évtizedek legfontosabb szolnoki fejlesztésének is nevezhetem a két folyó illetve a Szapáry és az Ady Endre út által határolt rész korlátozott forgalmú, többnyire parkos, valódi belvárossá tételét. Sajnálom, hogy nem merjük végigvinni az ötletet.
Talán kicsit sokat foglalkozom a szolnoki Vasútállomással, aminek csak részben magyarázata, hogy napi ismerősöm. Sokkal inkább azért teszem, mert a város egyik legfontosabb, ám méltatlanul magára hagyott épületének gondolom. Amiről néha álmodok is.
Az egykori Ságvári Művelődési Ház oldalsó bejárata fölül eltűnt Andrássy Kurta János 1958-ban készült Táncolók című domborműve. Mivel nem tudom, hogy végleg megsemmisült vagy csak az építkezés idejére került biztonságos helyre, segítséget kérek. Ki tud valamit a műalkotásról?
