Immár hagyomány, hogy a Tiszavirág Fesztivál – legalábbis számomra – a Tiszai hajósok terén, pontosabban a Maláta téren felállított színpadnál kezdődik, ahol a Szolnoki Bartók Béla Zeneiskola valamelyik formációja nyitja az eseményt. Nem csalódtam a tavaly óta sokat fejlődött ifjú ütősökben. Azt persze nem tudom, hogy ezt a „nyitást” valamiféle gesztusnak szánják-e Kovács Ákosék, a magam részéről azonban annak tekintem. Mert ez gesztus a városnak, és főleg gesztus a jövő zenészeinek, akik pár év múlva talán már saját jogon is színpadra állhatnak itt.

Persze bevallom, hogy nem nézhettem végig az utánpótlás koncertjét, mert elsodort és beszippantott a fesztivál. Egyrészt mert nem akartam lemaradni más koncertekről, másrészt a vacsorámat a park fái alatt akartam elfogyasztani, harmadrészt pedig mindenütt régen látott ismerősök jöttek szembe.

A tízedik Szolnoki Tiszavirág Fesztivál első napja zeneileg nekem nagyon bejött. Az ütősök után ugyanis Lóci játszikat néztem és hallgattam a Pálinkaland zseniális, lakókocsiból átalakított színpadán. A Petőfi TV-ben is többször feltűnő és a Cseh Tamás Program által is méltán támogatott fiatalember remek választás volt. Karakteres szövegeivel, agyament összekötőivel és szórakoztató zenéjével remélem, még sokra viszi. Amit talán az is megelőlegez, hogy a koncert végén komoly érdeklődés mutatkozott az első, természetesen dedikált CD-jére.

Lóci után nálam Palya Bea következett, akit élőben még soha nem láttam, és tényleg meglepett. Úgy éreztem, szétfeszíti a színpadot. Valami elképesztő energiákat mozgatott meg. A népes közönség – akik között lényegében mozdulni sem lehetett a színház sarkánál – láthatóam imádta. A zenei bolyongást a belga Jaune Toujours koncertjével zártam. Azt hiszem, ha gyorsan kellene néhány okot mondanom, miért is szeretem ezt a fesztivált, benne lenne, hogy azért, mert számomra ismeretlen, de azonnal megszerethető zenekarokat hoz Európából Szolnokra.

Természetesen nemcsak mannával él a földi halandó. Igen, túl vagyok az első mustár-kenyér-sültkolbász összeállításon, de most mégsem erről akarok írni. Hanem a rétesről, amit a Borházak utcájának pavilonjai között, a gimi előtt helyben nyújtanak, töltenek, sütnek és árulnak. Lehet, hogy illett volna már találkoznom az alkotókkal, én mégis most fedeztem fel ezt a csodát, holott évek óta vágyok arra, hogy igazi rétest ehessek. Amit eddig nem tudtam körülírni, és most is csak azt tudom mondani, hogy számomra a rétes az, amit ott csinálnak. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy este tízkor ne vegyek még néhány adagot, mert az a mákos-szilvás meg barackos-túrós mesébe illő.

Ám lehet, hogy mindezek semmit sem érnének a fesztivál közönsége nélkül. Akik között régen látott ismerősök éppúgy felbukkantak, mint naponta más helyzetben látott arcok, vagy éppen olyanok, akikkel hetek-hónapok óta jó lenne már szót váltani, de nem sikerült. Mert nem volt ok és alkalom. De most újra van. Remélem, ma este is találkozunk.