A kvarcóra hét dallama című regény olyan, mint egy időgép. Úgy repít vissza a múltba, pontosabban a nyolcvanas évek közepének Szolnokára, mint Marty McFlyt a Delorean az amerikai klasszikusban. Számomra olyan éles képet rajzol az akkori városról, hogy ha a fiam kíváncsi lenne azokra az időre, amikor én annyi idős voltam, mint most ő, csak a kezébe kellene nyomnom Benedek Szabolcs új regényét. Olvassa és utazzon vissza a múltba, ahol akár velem is összefuthat!

Ha egy szóval kellene meghatároznom a regény műfaját, akkor elsőre azt mondanám: krimi. Mert 1985. április 4-től különös halálesetek kezdik borzolni a meg nem nevezett – de számunkra azonnal ismerős – város, és egy 12 éves, nem kevésbé ismerős kisfiú mindennapjait. Azonban igazságtalanság lenne csak kriminek nevezni ezt a könyvet. Mert van benne egy hatalmas adag szociológia, gyermeklélektan, helytörténet, sporttörténet, amiktől a sztori főszála mellett kibontakoznak a Kádár-kor utolsó éveinek szürke, elhallgatott hazugságoktól terhes hétköznapjai.

Aminek én is a részese voltam. Mert, akik a nyolcvanas évek közepén jártak iskolába, azok bizony oroszt tanultak, versenyeztek azon, hogy Ki tud többet a Szovjetunióról, és közben persze arra vágytak, ami Nyugatról jött, és azon versengtünk, ki szerez előbb jegyet a legújabb amerikai szuperfilmekre a Vörös csillag moziba. Szerintem mindenkinek lett előbb-utóbb kvarcórája – ami még véletlenül sem az állami üzletekben lehetett beszerezni -, és mi, fiúk az első kétgombos után biztos, hogy vágytunk a zenélőre, meg a minden álmok netovábbjának számító számológépesre.

Bevallom, nem nagyon tudtam letenni Benedek Szabolcs regényét. És nem a krimi szál miatt, ami persze izgatott. Sokkal inkább azért, mert szinte minden oldalon magamra ismertem: ugyanazok a vágyak, kínok, remények, elhallgatások és kegyes hazugságok. Ha nem is rólam szólt a történet, de úgy éreztem, minimum osztálytársa vagy a barátja voltam annak a kissrácnak, aki ott botladozik az 1985-ös Szolnokon, a kor hazugságai között.

És persze amiatt is nehéz volt abbahagyni az olvasást, mert bár a Szolnok szó nincs leírva a regényben, minden oldalán a városban bolyongunk. A vasútállomás és a Tanúhegy környéke még akkor is felismerhető, ha a Szolnok, a Márka és a Jólét ABC-k neveit megváltoztatta a szerző, aki hősét a Csanádi körúton, a piros iskolában és a József Attila lakótelepen mozgatja. Egyértelműen felismerhető a Pártház, a Vízügyi székház, a Megyei Tanács és a Szapáry úti régi rendőrség is, a Tiszaligetről meg a Véső úti vívócsarnokról nem is beszélve. Sőt, a kriminek komoly lendületet adó Antikváriumot is oda képzelem, ahol most van, és 1985-ben is volt, amikor még a Gólya ABC felirata világított be a kirakatán.

Mondom, hajlamos vagyok a túlzásokra. Ennek a regénynek ugyanis egy baja van. Hogy véget ért.