– Béla nincs meg – néztek egymásra sápadtan a tintakék ruhás brigádtagok az épülő Tisza-híd Liget felőli végénél, miután a régi szerkezet egy darabja hatalmas robajjal belezuhant a folyóba. – Az a marha elindult a túlpartra, mert valami szerszámot a Szabadság téren hagyott – igazította meg tintakék nadrágja kantárját Lajos, aki negyedik éve nemcsak együtt dolgozott az új híd építésén Bélával, de vele is lakott a munkásszállón. – Nem érhetett át! Mert azok a balfasz pestiek elcseszték a kötéseket.
A Magyar Néphadseregben kezdtem kártyázni, egyáltalán kártyajátékokat játszani, ami addig kimaradtak az életemből. Gyorsan tanultam. Vagy rengeteg időnk volt. Az alapkiképzés után a laktanyától és a várostól is távoli, egy repülőteret kiszolgáló bázisra kerültem, ahol csak unatkozni lehetett volna, ha nem találjuk fel magunkat.
Ki lehetett B.B. és ki, aki annyira szerette, hogy ezt egy sárga falon, hatalmas fekete betűkkel ki is fejezte? Egyáltalán B. B. tudta, hogy neki szól az az üzenet? Vagy ma is él valahol, valaki, aki nem is sejti, hogy évtizedek óta tudjuk, hogy őt szeretik?
Évekkel ezelőtt, amikor a gyerekek még háborogtak amiatt, hogy túl sok időt töltök kint a telken, azt mondogattam, ha majd meghalok, itt szórják szét a hamvaimat. Nem vettek komolyan, somolyogtak, legyintettek. Ma már könyörgök, eszükbe ne jusson! Úgy akartam elmenni, hogy rendben hagytam a telket, de nem így lesz. Ma utoljára kijöttem a Millérre. Kijöttem? Kihoztak.
A szűk belvárosi utcán elképesztő robajlás söpört végig. A kellemetlen, fémek csiszolódását idéző hangok az egymással szemben lévő társasházak homlokzati között pattogtak, majd mintha kigurultak volna az utca végén, úgy lett üres csend mögöttük. Az ablakhoz ugrott, de csak annyit látott, hogy a túloldalon lévő házak ablakain is megmozdult a függöny, mások is keresték a kora reggelhez nem illő zaj okozóját.
