Vacogva vártam a villamost a szolnoki állomás előtt. A langyos őszből hirtelen lett mínuszos tél. A Jubileum téri emlékmű takarásában visítva csiszolták egymást a belváros felől forduló szerelvény kerekei az öreg sínekkel. Megvártam, amíg leszálltak a vonatokhoz rohanó diákok, a munkából hazatérő környékbeliek, aztán ráérősen felkapaszkodtam az évtizedek óta szolgáló, szolnoki kékre és sárgára festett járgányra. A középső forgó előtt ültem le egy hideg székre.
A fiatal eladólány a visszajáróval bajlódott, miközben a vállával a fejéhez szorított telefonba káromkodva küldte el az anyjába a vonal túlsó végén lévőt. A vele szemben álló, rendszeresen ott vásároló vasutas elmosolyodott. Ha a lány csak egyetlen pillanatra is ránéz, talán észreveszi a kaján vigyor üzenetét: a férfi pontosan tudja, miről lehet szó, és neki se lenne ellenére a dolog, csak nem mer előhozakodni vele.
A postánál mindig lesz üres kempingbicikli. Mondogatta a fizikatanárunk, amikor sokadig kérdésére se tudtunk válaszolni. Ő adta az ötletet érettségi után, hogy ha már nem vettek fel egyetemre, pár hónapra beállok kézbesítőnek. Azonnal megkaptam a zöld postáskerékpárt. Először mindenfelé helyettesítettem, aztán enyém lett a Czakókert, mert nyugdíjba ment a postása.
A szüleim arra tanítottak, hogy hazudni nem szabad. A gyerekeimet arra nevelem, hogy mindig igazat mondjanak. Ma még csak egy órája dolgozok, de egyetlen igaz mondat nem hagyta el a számat. Ami nem lenne baj, ha csak magamban beszélnék. Vagy talán elnézhető, ha csak az irodában felbukkanó kollégákkal kellene szót váltanom. Ám nekem egy mikrofon van a szám előtt.
- Negyedszázadot késett - szólalt meg valaki a feje fölül, az évek óta bezárt Nemzeti szálló koszos lépcsőházában. Simai András megtorpant, felnézett, de a szolnoki éjszaka félhomályban semmit sem láthatott. A közel százhuszonöt évet látott korlátba kapaszkodott, a por mégsem mozdult.
