- Férfi létemre hetekig sírva jártam dolgozni, ne szégyellje a könnyeit! - állt meg mellettem, azaz fölöttem az idős férfi, aki szemtanúja volt esésemnek a Szecska egyik eldugott járdáján. Lassú mozdulatokkal a közeli padhoz tolta a bringámat, aztán intett, hogy inkább ott lapogassam magam, mint sem a földön kuporogva. A fájdalom helyett a meglepetés ült ki az arcomra.
A tikkasztó nyári hőségben hárman ültek némán a Tisza szálló árnyas teraszának egyik asztalánál. Távolról, három jól szituált, ötvenes éveikben járó úr. Csak közelebbről látszott, hogy az egyik Nyugatról érkezett, a másik helybéli, a harmadik pedig a szocialista tábor szegényebb részének lakója. Múltjukat kutatva bámulták a kiürült poharakat.
A MÁV Járműjavító Művelődési Házában, a Kőrösi úton kellett jelentkeznünk reggel nyolcig. Ugyanúgy több százan baktattunk az épület felé, mint pár héttel korábban, amikor Beatrice koncertet rendeztek ott. A rendőrök ezúttal is tömegesen sorakoztak az udvaron, pedig az invitálás alapján ez a buli nem ígérkezett olyan húzósnak, mint Feróék fellépése.
A Szolnok étteremben tartott esküvőn, a menyasszonytánc előtt is érezte a banda, hogy valami nincs rendben. Lóri, a prímás, a tánc után épp a vonót gyantázta, és azt számolgatta, hogy ezzel a lagzival meglehet az új autó ára, amikor kiabálás, csapkodás váltotta fel az evőeszközök csilingelését. A vőlegényt, az egyik koszorúslányt meg a menyasszonytáncot emlegette a násznép zaklatottan.
A szolnoki éjszakához képest különösen csinos fiatal lány és az elegáns fiatalember a huszonnégyemeletes tövében lévő buszmegállóban intette le a sárga Skoda Rapidot. A fiú felrántotta az ajtót, és anélkül, hogy bármit mondott volna, betuszkolta a lányt a szocialista sportkocsi hátsó ülésre, ő pedig egy skálás szatyrot szorongatva vágódott Májsztró mellé. Gyerünk! Ordította.
