A könyvhét kicsit mindig szomorú. Szánalmas. Vagy nem is tudom, milyen. Régen csak listák voltak és új könyvek. Meg persze sorbaállás is, mert félő volt, hogy némely kiadványt elkapkodnak.
Bogarászok a gépemben, pakolgatom a fájlokat, s egy kis könyvismertetőre bukkanok. Még tavaly nyáron írtam. Gondoltam, a megyei lapban vagy az egyik helyi rádióban helye lesz - de válság van, így nem lett. Újra végiglapoztam a könyvet. A versek nem romlottak meg.
Egyik cimbora cigarettával kínálja a másikat, de az hárít. Hogyhogy, kérdem. Vagy tíz éve bagózik, még gimnazistaként kezdte. Ráadásul nemrég jól fizető állást talált, úgyhogy anyagi gondok sem magyarázzák leszokását. Azért, feleli ingerülten, mert már mindenünnen kiutálnak.
A csodában nem hiszek, ám léteznek jelenségek, amelyeket akár annak is nevezhetünk, ha nem is a szó vallási értelmében - noha éppen egyházi építményhez kapcsolódnak.
Vannak dátumok, amelyek beleragadnak az emberbe. Belém ragadnak. Ilyen apám halálának időpontja, 1997. május 8. Egy nappal élte túl a hetvenötödik születésnapját. Nyolcéves fiammal megyünk hazafelé a zeneiskolából, s mondom neki, tizenhat éve itt halt meg nagyapád. Szegény, néz föl a tüdőkórházra.
