Külföldre nemcsak nézelődni, de látni és gondolkodni is megy az ember. Elvégezhet például matematikai műveleteket, elgondolkodhat történelmi távlatokon, és eszébe juthat, hogy ami máshol működik, az tulajdonképpen nálunk sem lenne ördöngösség.
Francia csók
Kezdjük egy matematikai feladvánnyal! A franciaországi Aix-en-Provence városának kétszer annyi lakója van, mint Szolnoknak. A kétszer akkora városban 15 – leírom betűvel is: tizenöt -, több termes mozi várja a nézőket. Hány mozinak kellene Szolnokon működnie ahhoz, hogy Provence fővárosának nyomába érjünk?
Persze a dolog jóval összetettebb annál, semhogy egy egyszerű matematikai műveletként le tudjuk írni. Mert például a moziplakátokat nézegetve úgy tűnt, hogy az ottani filmszínházak nem az amerikai filmipar termékkibocsátói, hanem a hazai filmgyártás nélkülözhetetlen elemei. Tudom, a francia filmipar, már csak a reménybeli nézők száma miatt sem hasonlítható össze a magyarral. De azért irigyelhetem az ottaniakat, hogy egy este tizenöt mozi közül választhatnak, és többségében hazai színészeket nézhetnek.
És mondjuk mozi előtt vagy után beülhetnek a rengeteg kávéház valamelyikébe. Aix-en-Provence város főutcáján akad belőlük bőven. Igaz, csak az árnyékos oldalon, mivel az egykor élt helyiek még időben eldöntötték, hogy a napos, meleg oldalra inkább a bankok és a hivatalok kerüljenek. Úgy tűnik, ott elő nem fordulhat, hogy a város legjobb helyein álló ingatlanokba mindenféle íróasztalok kerüljenek.
Persze, majd nálunk is így lesz, ha egy vidéki kisváros büszkélkedhet például egy több mint kettőszáz éves kávéházzal is. Egy olyan kávéházzal, aminek a berendezése is kettőszáz éves, és ahol ebben a bő két évszázadban senkinek nem jutott eszébe kocsmát, eszpresszót vagy éppen kínai turkálót nyitni. Gondolom, részben azért sem, mert azzal az ingatlannal már a francia forradalom óta – legyen közben ismét királyság vagy sokadik köztársaság – nem lehetett spekulálni.
Talán azért sem, mert a történelem viharaiban néha tudtak előre is tekinteni. Mint ahogy az elektromos kisbuszok láttán úgy tűnik, ez most is sikerül. A városka utcáit, három, előre meghatározott útvonalon, kisteherautókra emlékeztető, elektromos buszok járják. A „platón” öt-hat ember fér el, és az útvonalon bárhol megállíthatóak. Lehet róluk például várost nézni, de az is természetes, ha babakocsival vagy tolószékkel szállnak fel rájuk a helyiek. Azt hiszem, ebben az esetben tényleg lehet közösségi közlekedésről beszélni tömegközlekedés helyett.
