Az eredeti fotó ismeretlen készítője biztos, hogy csak 1907 után állíthatta fel kameráját a szolnoki vasútállomás negyedik és ötödik vágánya között. Leginkább azért, mert már a Pfaff Ferenc által tervezett, akkoriban új vasúti pályaudvar sínek felőli homlokzatát örökítette meg. A kép készítésekor már legalább fél évszázada ezen a helyen volt a szolnoki vasútállomás, ám az itt 1857. november 19-én átadott első utasforgalmi épület a huszadik század elejére olyan rossz állapotba került, hogy „jó érzésű ember oda nem engedte be a feleségét”. Meg legyünk őszinték: az eredetileg csak egy vonalat – Pest-Debrecen – kiszolgáló állomásépületet fél évszázad alatt már alaposan kinőtte a huszadik század elején öt irányt fogadó és indító csomópont, így ráfért Szolnokra a később sok képeslapon, sokféle irányból megörökített, és 1944. június 2-áig eredeti állapotában használt Pfaff-féle felvételi épület.

Szikszai Mihálynak, a szolnoki levéltár vasutakkal sokat foglalkozó munkatársának köszönhetően tudható, hogy ebben az eredeti formájában sajnos csak szűk négy évtizedig álló épületben a három különböző osztálynak megfelelő váróterem, legalább egy vendéglő, poggyászraktár, pénztárterem, vasúti irodák és szolgálati lakások is helyet kaptak. Mindkét képen jól látható, hogy a hosszan elnyúló épület középső traktusának sínek felőli oldalán az első vágányig érő féltető húzódott, védve az utazókat és a várakozókat a naptól és az esőtől, illetve fedelet biztosítva a vasúti étterem teraszának. Igaz, e felvétel tanúsága szerint az első vágányon is simán állhatott tehervagon, sőt az ötödiken éppen várakozó hosszú személyvonat is csak úgy volt megközelíthető, ha tehervagonokat kerülgetett az utazóközönség. Feltételezem egyébként, hogy az ötödikről rendszeresen indulhattak személyvonatok, legalábbis ezért kerülhetett egy míves lámpa arra a peronra.

Az eredetileg fekete-fehérben készített fotón érdemes észrevenni a második és harmadik vágány között futó, fém villanypóznasort, ami egyértelműen arra utal, hogy bár a vontatás még gőzzel történt, a vasúti épületekben már villanyáramot is használtak. Jó lenne tudni, hogy ebben az esetben vajon a város Zagyván-túli villanytelepéről érkezett-e az áram – mert akkor tekintélyes hosszúságú vezetéket kellett kiépíteni –, avagy a Magyar Királyi Államvasutak saját erőműből látta el az építményeit! Hasonló kérdést lehetne feltenni a fotó bal szélén, az első villanypózna takarásában lévő hatalmas kútfej kapcsán is, amit minden bizonnyal kisebb gőzmozdonyok vízzel való feltöltésére használtak. Ez vajon a városi hálózatról, avagy saját kútról működött? Mert, ha az előbbi az igaz, akkor a szolnoki vízhálózatnak elég gyorsan ki kellett épülnie az Eötvös tér és az állomás között.

Hogy a szolnoki „vasúti állomást” mutató fekete-fehér és a szolnoki „vasúti pályaudvart” megörökítő színes kép ugyanarról a negatívról készült azt a síneken álló vagonok helyzete, és a fedett peronon lévő emberek ugyanolyan elhelyezkedése igazolja. Még akkor is, ha a fekete fehér felvételen a harmadik és negyedik vágányok között három „bucka” látható, amelyek a színes képről már eltűntek. Azt gondolom, hogy ezek a rendezett körülményeket zavaró földhányások az eredeti kép utólagos színezésekor lettek „elhordva”, mint ahogy ezen művelet során kerültek a bárányfelhők is a kék égre. Mivel a színes képeslap hátuljára rányomták a kiadás dátumát – 1916 –, joggal feltételezhetjük, a „földkupacok elrakása” 6-8 évvel azutón történhetett, minthogy azokat valaki otthagyta, más pedig lefotózta. A „képfestő” aprólékos munkát végzett, minden bizonnyal azért, hogy 1916-ban, a Szolnokon átutazó katonáknak korszerűbb képeslap álljon rendelkezésükre, ha hírt akartak adni magukról a frontra menet vagy onnan jövet.