A Szerelmes Shakespeare közben megfogalmazódott bennem egy minden bizonnyal megvalósíthatatlan álom, amire ezen cikk címének végén lévő felkiáltójel is utal. A cím egy óhajtó mondat. Mert Shakespeare összes művét Csákvári Krisztiánnal a főszerepben szeretném megnézni a következő évtizedekben. Kezdve a Rómeó és Júliával. Színházat, előadássorozatot kellene alapítani erre a fiatal színészre, akivel szemben a hazai színházi szakma legnagyobb fonáksága és adóssága, hogy még nem halmozták el díjakkal. Rég meg kellett volna kapnia a Junior Príma-díjat, a kritikusok díjait, és itt lenne az ideje, hogy Jászai-díjas legyen. Mert tudom, hogy nem az elismerések számítanak, de mégiscsak kellenek ahhoz, hogy nagybetűkkel írjuk fel és véssük az emlékezetbe: Csákvári nemcsak tehetséges, de a mi örömünkre és épülésünkre használja azt. A Szerelmes Shakespeare-ben nemcsak elhittem minden szavát és mozdulatát, de folyamatosan azt éreztem, ezek mögött valódi gondolatok, szellemi tartalmak vannak, és nem üresen konganak, mint oly sokaknál. Egy percig nem szégyellem, hogy voltak pillanatok, amikor folytak a könnyeim. Esküszöm, már csak Csákvári Krisztián miatt is meg kell nézni a Szigligeti Színház idei első bemutatóját.

Aminek másik nagy csodája – legalábbis számomra – a díszlet magját adó hatalmas gömb, amely olykor filmvászon, máskor pedig a Shakespeare szívét meghódító, elméjéből örökérvényű szövegeket kipattintó Viola szobája, ágya, titka. Vagy éppen az a pont, ami körül ez a történet, és átvitt értelemben a kreativitást, az ihletet is kereső művészet kering? A világmindenség, ami elrejt vagy megmutat? A forgószínpadon mozgatott, időnként kinyíló, máskor becsukott gömb szinte gravitálja az egész teret. A szemet mindenképp, hisz alig tudom felidézni, mi van még ezen kívül a színpadon. A díszlettervező Szendrényi Éva ezzel a gömbbel nemcsak játékteret teremtett, hanem a szó legjobb értelmében vett játszótársat, továbbá olyan vizuális pluszt, ami nélkül talán a 21. század színháza már nem is létezhet.

És, hogy tovább pörgessem a premier kellemes emlékeit. Dósa Mátyást először nem ismertem fel Marlowe, a sikeres drámaíró szerepében, aztán meg újra leesett állal néztem, mekkorát alakít. A Will Shakespeare-t megformáló Csákvári Krisztián támasza, szelleme, inspirálója. Miközben Szikora János a kettőjük játékában remekül helyezte el mindazokat a kérdéseket, hogy valóban Shakespeare agyából pattantak-e ki ezek a lassan félezer éve érvényes gondolatok. Avagy összeszedegette, másoktól szerezte, egyáltalán létező személy volt? Dósa Mátyás, mint „nagy öreg” szinte minden pillanatban bakot tart a „fiatalabb” szárnyalásához, és nemcsak szerep, de szerepformálása szerint is. Hú, de szeretném, ha Csákvári Shakespeare színházában Dósa állandó „oszlop” lehetne! (Ismét egy óhajtó mondat.)

Hogy ez így lehessen, ahhoz a Szerelmes Shakespeare mással is hozzájárulhat. Azt hiszem, az én korosztályomnak – plusz-mínusz egy-két korosztály – ez a darab talán már csak egy előadás a sorban. Viszont a színházba először merészkedő, az élő történetmesélésre először rácsodálkozók között fertőző is lehet. A legtöbb, amit magamnak kívánhatok, hogy fertőzzön, mert csak így van esélyem arra, hogy a vágyam legalább részben, de a következő évtizedekben megvalósuljon. Tudják, a Csákvári Shakespeare színház! (Felkiáltójel, óhajtó mondat.)

(Szolgálati közlemény: szubjektív recenzióm szubjektivitását fokozhatja, hogy a Szerelmes Shakespeare műsorfüzetét volt szerencsém írni és szerkeszteni.)