A van valami furcsa és megmagyarázhatatlannal 2014-ben nagyon nagyot gurító, és az elmúlt 16 évről őszintén beszélő játékfilmek TOP 3-jába helyezendő Magyarázat mindenre (2023) rendezője a Földszint című új mozijával megpróbált ismét belelépni a saját folyójába. Úgy tűnik, nemcsak megfeledkezett arról, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk, de nem is vette észre, hogy amibe lép az nem víz, hanem pocsolya. Ennek ellenére a szűk és általában egymás hátát lapogató magyar filmkritikusi szakma elájult Reisz Gábor új filmjétől, így az már be is zsebelte a miskolci CineFest nagydíját. Egyszerű, filmkritikusok által lenézett nézőként ez nemcsak érthetetlen, de nálam a jobb sorsra érdemes miskolci filmünnepet is alaposan leminősíti.

Mert persze beájulhatunk Reisz Gábor új filmjén attól, hogy ez akár az elmúlt 16 év szinonimája, művészi kritikája is lehet. A fejünk fölött uralkodó közösképviselővel, aki, miközben rogyadozik és rohad a ház, medencét épít a tetőtérbe, meg a birka módjára viselkedő, a sokszor elmondott hazugságokat benyelő, egy lifttel lekenyerezhető lakókkal. Csak, ha ez volt a cél, akkor Reisz egy dologgal nem számolt, az áprilisi választásokkal, mert innentől kezdve egy ilyen szőrmentén adagolt kritika már édes kevés. Nem mondom, ha máshogy alakul az idei tavasz, lehet, hogy most csorognak a könnyeim, ám így a Földszint ma már inkább megmosolyogtató, mint szívbe markolóan kritikus.

Nem kétlem, hogy sokak szívét megdobogtatja a főhős, a harmincas fiú idegesítően balfasz karaktere, ami akár Reisz védjegye is lehetne. A magam részéről azonban unom ezt a sztereotíp figurát, mert itt lenne az ideje felnőni. Értem én, hogy a rendezői szándék szerint itt egy meg nem értett festőművésszel van dolgunk, aki nem régiben vesztette el az apukáját, de mindez nem lehet örök mentség arra, hogy önálló élete kezdetén, két hónapos terhes feleség mellett valaki ennyire életképtelen és idegesítően teszetosza balfék legyen. Reisz első filmjében ez még működött, a 18 éves érettségizőről 2023-ban elhittem, hogy ilyen, de a Földszint Méhn Kristófját legszívesebben felpofoznám, mert az ilyen töketlen, önmaguk körül forgók miatt általában mások szívnak.

Igaz, értelmezhetném ezt a filmet valamiféle felnövés történetként is, ha és amennyiben a rendező veszi a fáradtságot, hogy egy ilyen szálat végigmesél. A Földszintben azonban épp az lett elmaszatolva, hogy sikerült vagy sem legyőzni a zsarnokoskodó közösképviselőt, és összedől a ház vagy sem. A rendező épp úgy megúszásra játszott, mint a főhőse, ami miatt a Földszint nincs is rendesen befejezve.

Ám nekünk, elfogadva a hazai filmkritikusok ítéletét, el kellene ájulnunk, hiszen ez nem egy állami pénzből készített alkotás, hanem amolyan független film. Bocs, de engem nézőként ez pont nem érdekel, a jegypénztárnál ugyanúgy fizetek. És azt látom, hogy ez a Balfék a házból címen is futtatható film legnagyobb hibája, hogy miközben közönségfilm és amolyan vígjáték szeretne lenni – mindaddig, amíg úgy tűnik, hogy érdekli a nézőket, aztán, amikor nem, onnantól művészfilm –, hagyták a producerek, hogy Reisz ne csak írja, de rendezze és vágja is új moziját. Így nem volt senki, aki kicsit hátrébb lépjen, és megértesse Gáborral, hogy csak a kritikusoknál számít, mint csináltál korábban, a nézőknél újra szűzen indulsz.

Ja? Hogy magadnak csináltál filmet? Akkor jössz nekem egy mozijegy árával!