A legkorábbi olyan szolnoki képeslapok, amelyeken véletlenül kerékpárosok is feltűnnek, a 20. század első évtizedéből valók. A mai Baross és Szapáry utca kereszteződésében, az egykori Kereskedelmi Bank épülete előtt nemcsak egy bringás teker el keresztbe, de egy másik képeslapon háromkerekűn ülő gyereket is be lehet azonosítani. És nagyjából ugyanerre az időre tehető, amikor a Kossuth téren, a városháza előtt is megörökítettek, és képeslapon ránk hagytak elődeink szolnoki kerékpárost.

A magyar kerékpározás története alapján valószínűsíthető, hogy az első világháború előtt Szolnokon még ritkaság számba mehetett a kétkerekű járgány. Egyrészt azért, mert az 1890-es években megjelenő, a maiakra leginkább hasonlító eszközök még külföldről érkeztek, és ezért viszonylag drágák voltak. Azaz kevés szolnoki engedhette volna meg magának a beszerzést és az ide szállíttatást. Nem véletlen, hogy kezdetben, a fővárosban is az arisztokrácia és a tehetősebb polgárság sportja, szórakozása volt a kerékpározás, és ugye ezekből sem sok akadt az előző századelőn a városban. Mindezek ellenére jó lenne tudni, hogy mikor jelent meg az első kerékpár Szolnokon, illetve ki és hol árusított először ilyen eszközt.

A ránk maradt felvételek alapján úgy tűnik, hogy a két világháború között már jóval többen kerékpároztak Szolnokon (is), mint a Monarchia idején. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a kerékpár végleg kikerült a sportszerek közül, inkább hasznos közlekedési eszköz lett, amit immár Magyarországon is gyártottak, illetve Szolnokon is forgalmaztak. Másrészt Szolnokon azért is terjedhetett a kerékpározás, mert az egyre növekvő lélekszámú város egyre nagyobb területet foglalt el, és miközben a közösségi közlekedés még igencsak gyerekcipőben járt, autója alig-alig volt valakinek, a fiáker luxusnak számított, bringával viszont olcsón és könnyen legyőzhetők voltak a távolságok. Korabeli képeslap nemcsak azt mutatja, hogy a Kossuth téren már sokan bringáztak, de azt is, hogy a Csarnok és a Baross utca sarkán, Kalmár Mór vaskereskedésében akár kerékpárt is lehetett vásárolni.

Azt hiszem, a szolnoki kerékpározás első aranykora a Rákosi-korban jött el. Személygépkocsi alig akadt az országban, a motorkerékpár is drága mulatság volt, a buszból se volt elég, így aki nem akart gyalogolni – és nem futotta taxira vagy fiákerre – az egy-két havi fizetéséből vett egy bringát. Az ötvenes években kiadott, szolnoki utcákat mutató képeslapok mindegyikén láthatunk kerékpárt, amivel talán akkor lehetett utoljára nagy biztonságban közlekedni a helyi utakon. Ugyanakkor egy 1954-ben, a helyi lapban megjelent karikatúra azt bizonyítja, hogy körülbelül annyi konfliktus lehetett akkoriban a bringások és a gyalogosok között, mint ma a rolleresek és a városlakók között.

A hatvanas években aztán beköszöntött a Kádár-kori mobilitás, ami közel negyedszázadra gyerekjátékká, sporteszközzé, illetve a falusiak járgányává degradálta a kerékpárt. Bár Szolnokon komoly kerékpárossport-élet volt a cukorgyár színeiben, felnőtteket ritkán lehetett bringán látni, főleg nem hobbiból tekerni. És valljuk be őszintén, a kilencvenes évekig nem is nagyon lehetett a városban biztonságosan tekerni. Máig élő megrázó – a szó szoros értelmében – élményem, amikor a nyolcvanas évek közepén Szandáról bebringáztam a Tiszaligetbe, a mai kerékpárút helyén, a gát tetején, és mire beértem, szovjet versenybringám több csavarja is hiányzott vagy zörgött. Ugyancsak hátborzongató emlékem, ahogy a MÁV strand és a Városmajor út között, a belváros kis utcáin csapatban száguldunk, és se mi, se a járókelők közül nem sérült meg senki. De hát nem a tiszaligeti KRESZ-parkban akartunk körözni.

Szolnok közlekedéstörténetének csak egyik fejezete a helyi kerékpározás históriája, amit a Közlekedő Szolnok előadáson csak érintek, bízva abban, hogy lesznek egyszer kutatók, akik feldolgozzák és részletesen el is mesélik a helyi drótszamarazás múltját.