Világsztár az Ifirkászban
(…) Átlagos kinézetű, idősebb férfi sétált be a halba, két bőröndöt húzva maga után. Először oda se néztem. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor az illető a recepciónál angolul jelentkezett be. John Rhys-Davies volt az. Az udvarias visszautasításra felkészülve odaléptem, és egy rövid bemutatkozás után megkérdeztem, benne lenne-e egy villáminterjúban a SzolnokIFIrkász számára.
– Első alkalommal jár Magyarországon?
– Nem. Először még a születésed előtt voltam itt. Talán a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jártam a Magyarországban, amikor Budapesten forgattam. De mindig nagy öröm visszatérni ide, hiszen a magyar emberek nagyszerűek, a férfiak rendkívül jóképűek, a nők pedig gyönyörűek.
– A most készülő film címe, amit részben Szolnokon forgatnak, Jégkorszak II.
– Igen, de semmi köze az ismert rajzfilmhez. Ez egy katasztrófafilm. A történet alapja, hogy vulkáni kitörések sorozata kezdődik, az izlandi vulkánok és a Vezúv egy időben törnek ki, aminek következtében Európára hatalmas füst-, por- és hamufelhő ereszkedik, ezért a kontinens klímája megváltozik, és mindent ellep a jég. Az emberek pedig rájönnek, hogy nem hétköznapi vulkánkitörésekkel van dolguk.
– Napjainkban játszódik a történet?
– Igen. A forgatókönyv szerint a 2010-es években járunk, amikor bekövetkeznek ezek a természeti katasztrófák.
– Mi az Ön szerepe a készülő filmben?
– Magyarország jelen esetben Németországnak felel meg, ahol szerepem szerint a természeti katasztrófák esetén felelős ezredes vagyok. Az általam irányított csapa feladata, hogy kitelepítsük az embereket. A forgatókönyv szerint egy régi barátom a két gyermekével és az új feleségével Angliában ragadtak, ahonnan éppen Franciaországba tartottak, hogy végül eljussanak hozzám. Segítek nekik kijutni az országból.
– Ehhez van szükség a szolnoki helikopterre?
– Pontosan. Helikopteres mentést szervezek, ami nagyon izgalmas és veszélyes akció lesz. Ezt a magyar géppel fogjuk leforgatni. Egyszóval az egész mentőakció egy versennyé válik az idővel, miközben földrengések rázzák meg Európát. Több nagyvárosban is megremeg a föld, többek között Párizsban. Véleményem szerint ez egy nagyon jól megírt, izgalmas történet, és örülök, hogy a film részese lehetek.
– Kiket láthatunk majd még a filmben?
– Be kell vallanom, csak néhány színészről tudok, én is nemrég csöppentem bele, és csak holnap kezdem a forgatást. Főleg amerikaiak játszanak benne, de persze magyar színészek is lesznek a filmben. Az egyik főbb szerepet, egy német professzort is például egy magyar színész (Kamarás Iván – a szerk.) alakítja majd. (…)
Czapár Boriszláva
Akinek nem Halász Judit indította el a karrierjét
Varnus Xavér országosan ismert orgonaművész karácsony előtt ismét Szolnokon járt. A Galériában tartott koncertje után beszélgettünk a fellépésekről, a gyermekkorról, a tapasztalatokról, és természetesen az orgonálásról. Nála ugyanis minden arról szól.
– Hogy érzi magát egy két órás előadás után?
– Erre a kérdésre soha nem tudtam igazán jól válaszolni. Az emberek nyílván magasztos szavakat várnak, hogy például a műsor alatt látom a csillagokat, a bolygókat. Valójában koncert közben azt nézem, hogy a kapcsolók bekapcsoltak-e, lámpák elaludtak-e. Persze valahol mélyebben történik valami nagyon fontos is, ami az ember fekete dobozába zárható. Amikor bemászom az orgona elé, akkor leginkább fáradságot érzek. Viszont amikor visszahallgatom a felvételeket, úgy érzem, mintha nem is én csináltam volna őket. Mintha valami felső erő vezetne olyankor.
– Nagy a szerelem az orgonával? Mióta tart?
– Öt és fél éves korom óta. Nagyjából akkor kezdtem játszani is. Az iskolában minden gyereknek kötelező volt zongorázni tanulni, ami egy kicsit beárnyékolta a dolgot. Leginkább azért, mert nagyon türelmetlen voltam, és annyira akartam menni az orgona felé, de egyszerűen túl kicsi voltam ahhoz, hogy orgonáljak. Hiszen le kell, hogy érjen az ember lába a pedálhoz. Rettenetesen nagy szerelem volt.
– Mi indította el?
– Az, amikor életemben először meghallottam az orgona hangját. Véletlenül történt. Apa fel akart tenni egy Halász Judit lemezt, de eggyel arrébb állt meg az ujja, vagy rossz lemez volt benne a tokban, már nem tudom. De ahelyett, hogy az elindult volna, megszólalt egy impozáns, hatalmas orgona. Apa le akarta venni, mert nem hitte, hogy engem érdekel. De mondtam, hogy hagyja. És akkor megkereste hozzá a borítóját is. Egy életre megfertőződtem. Soha nem akartam mást csinálni.
– Gondolta volna, hogy egyszer ennyire elismert művész lesz?
– Azt hogy orgonaművész leszek, azt igen. De nem gondoltam volna, hogy ebből a műfajból sikerműfaj lesz valaha. Amikor gyerekkoromban Szolnokon koncerteztem, a Belvárosi templomban, ott volt ötven vagy hatvan ember. Az az igazi, megcsontosodott orgonaközönség, akik kottával a kezükben érkeznek a hangversenyre. Aztán eltelt ennyi év, és átalakult a közönség. A popkultúra és az internet térnyerésével megváltoztak a felhasználói szokások. És ez által a zenéhez való viszony is. Ma már nem olyan kalaplengető tisztelettel közelít az ember a komolyzenéhez, mint régen. Viszont sokkal inkább az életünk része lett maga a zene. (…)
Rendes Vera
