A március 15-ei kitüntetettek között a legnagyobb örömmel Radó Denise, a Szolnoki Szigligeti Színház kiváló színésznőjének és rendezőjének a nevét fedeztem fel, bár őszintén meglepődtem, hogy csak most kapta meg a Jászai-díjat. A magam részéről már az Acélmagnóliák 2009-es adaptációjáért oda adtam volna, de a La Mancha lovagjáért egész biztosan. Sőt, azt kell mondanom, hogy a szolnoki Jézus Krisztus Szupersztárt – amit hat különböző helyről néztem meg – már Jászai-díjasként kellett volna megrendeznie. De, ha nem olvasták volna a színlapokon a nevét rendezőként, akkor már színésznőként is réges-rég ott kellett volna lennie a Jászai-díjasok listáján, gondoljanak csak az Üvegcipőre vagy a Három sárkányra. Persze az ilyen díjakat nem az én, meg sokszor nem is a közönség ízlése alapján osztogatják, de igazságtalannak éreztem volna, ha a Csiszár Imre rendezte Stuart Mária Erzsébet alakításáért sem szólítják ki a díjátadón Radó Denist.

Vele együtt vehette át a Jászai-díjat Dolhai Attila is, aki ugyan nem szolnoki színész, de a fentebb már említett Jézus Krisztus Szupersztár kapcsán van miért a magunkénak érezni. A hat alkalomból ugyanis háromszor az ő főszereplésével láttam a darabot, ami nemcsak a kiváló alapanyag és a különleges rendezés, hanem miatta is nagyszerű volt.

És, ha már színház és március 15-ei kitüntetések, meg kell említeni két egykori szolnoki színésznőt is, akik most részesültek elismerésben. Talán még mások is emlékeznek a nyolcvanas évek második felének két meghatározó itteni színésznőjére, Bajcsay Máriára és Meszléry Juditra, akik Jászai-díjasokként részesültek Érdemes Művész díjban. Ahogy nem mehetünk el szó nélkül a szolnoki Kaland egyik főszereplőjének, Mécs Károlynak a Kossuth-díja, illetve a Tanítónőben felejthetetlent nyújt Bitskey Tibor Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetése mellett sem.

Sőt, a magam részéről semmi esetre sem szeretném kifelejteni a felsorolásból Aldobolyi Nagy György zeneszerző, szövegírót, aki Erkel Ferenc-díjat kapott. Ha csak arra emlékeznek, hogy a Roncsderby című darabban, a zongora mögött ő volt végig a nagyszerű Császár Gyöngyivel a Szín-Mű-Hely színpadán, akkor talán megértik, miért örülök, és miért érzem magunkénak az ő elismerését is.

Nem színház, mégis azt gondolom, nem mehetünk el egy másik, úgynevezett művészeti középdíj és kitüntetettje mellett sem. Már csak azért sem, mert szerintem nincs olyan szolnoki család, vagy nálunk járt turista, aki az albumában ne őrizné Kligl Sándor valamelyik vagy összes itteni alkotását. Márpedig, ha belegondolnak: köztéri szobrokat és alkotó ennél nagyobb elismerés nem érhet. Kligl Sándor szobrai díszítik – teszik különlegessé vagy emberivé – a Kossuth terünket. Szerintem a sétáló szerelmes pár, a kisfiú és a kutya, vagy az ücsörgő kislány és a gördeszkás srác – az igazi címűket nem is tudom ezeknek a szobroknak – mindenkinek, többször is meglehetnek. A képzőművészet kicsit hálátlan műfaj, az alkotásokhoz nem tartozik színlap, így kevesen tudják, ki is egy-egy kedves, sokszor látott – talán még meg is simogatott – szobor alkotója. Az idei március 15-ei kitüntetések azonban jó apropót jelenthetnek például arra is, hogy megjegyezzük: a főterünk szobrai, az immár Munkácsy-díjas Kligl Sándor alkotásai.

(A színházi fotók a Szigigeti Színház honlapjáról származnak, a szobor kép Kligl Sándor oldaláról való.)