Csak egy kicsit gondolkodtam azon, hogy érdemes-e egy olyan előadásról ajánlót írni, ami egyszer volt látható Szolnokon. Aztán arra jutottam, hogy mivel az előző színházi évad – méltán – legnagyobb szakmai sikere folyamatosan megy a fővárosban, és úgy tűnik vidéken is rendszeresen felbukkan, talán van értelme kedvet csinálni egy kis utazáshoz. A színházat, a kultúrát, a művészeteket üzleti alapon – azaz nem támogatásokért siránkozva, hanem jegyeket ténylegesen értékesítve – csináló Orlai Produkció Gogol adaptációjában ugyanis tényleg minden benne van, amit én a színházról gondolok. Ráadásul ez egy olyan produkció, amit minden tizenévesnek meg kellene mutatni, mert segítene abban, hogy megnyerjük őket a színháznak. Mert szerintem minden egyes előadásnak befektetésnek kellene lennie: a jövő nézőibe.

Nálam avatottabbak sok mindent leírtak már a színészként indult, aztán a kortárs színjátszás egyik fenegyerekévé lett, az alternatív és a kőszínházi szcénában is biztosan mozgó Bodó Viktor 2016 júniusában bemutatott rendezéséről. Így én csak arról az élményről beszélhetek, amit a saját szememmel láthattam október 20-án este, a szolnoki Aba-Novák Agóra színháztermében. Nem húzom: ez maga volt a színházi csoda. Ezért érdemes csinálni, ezért érdemes nézni!

Bodó rendezése megmutatta, hogy egy lassan kettőszáz éve játszódó – tehát nem az egyes helyeken ördögtől valóként emlegetett kortárs – történetet is lehet modern köntösbe bújtatni.

Amihez az kellett, hogy a teret, a tárgyakat, a fényeket, a hangokat partnerként, és ne környezetként kezeljék az alkotók. Popriscsin szegényes szobájának minden szeglete a szcenika csúcsa. A felszedhető padló, a mágnest rejtő fal, az impresszionista belsőben mozgatható bútorok, a kutyává változó cipő. Amit aztán maga a főszereplő borít fel, hogy a darab utolsó harmadában már a bolondok háza legyen. Ebben a térben minden tárgynak szerepe van, minden együtt játszik a másfél óráig egyedül dolgozó színésszel. Ruhává alakul az ágy, a függöny, a szárítókötél, semmi sincs véletlenül a szegényesnek tűnő szobában. Amit úgy világítanak meg, hogy néha azon kaptam magam, a lámpák helyét kerestem. Ráadásul a fénynek és az árnyéknak is szerepe, helye van ebben a monodrámában. Amit a hangok, a hangok forrása tesz igazán átütővé. Miközben a lassan becsavarodó orosz kisembert – Axentyij Ivanovics Popriscsint – alakítja Keresztes Tamás, arra is van ideje (figyelme, fegyelme, energiája), hogy a szöveg és a mozgások mellett loop pedálokkal keltse életre a belső hangokat. Valami jelzőt keresek ide, de tényleg nem találok szavakat.

Keresztes Tamás játékára meg főleg. Amit a testével művelt, annak minden pillanata tankönyvbe illő: hogyan tartja a kezét, a lábát, a nyakát, a fejét. A jelmezeihez és a díszlethez való viszonya – zseniális. Láttam már ezt a darabot Darvas Ivánnal és Tahi Tóth Lászlóval is, de azt kell mondanom: Keresztes Tamás beelőzte a legnagyobbakat. Hányféle hangon, micsoda ütemekben volt képes beszélni. Vagy éppen nézni és hallgatni. A hideg kiráz, ha felidézem.

Tizenöt éves voltam, amikor itt, a Tisza-partján megfertőzött a színház. Nem tudom, hogy előadást láttam már életemben. Bár néha elkeserítettek, elvenni a kedvemet soha sem tudták. És most újabb muníciót kaptam. Itt Szolnokon. Ha kihagyták – mert sajnos igen-igen foghíjas volt a nézőtér -, és akarnak még hinni a színházban, keressék Bodó Viktor Gogol adaptációját Keresztes Tamás előadásában. Megéri az utazást!