2025.08.27. (szerda)

Ne lájkoljanak, induljanak!

Ne lájkoljanak, induljanak!

Dátum:

A magyar kultúrát ünnepelni éppen olyan, mint az anyákat, a pedagógusokat vagy a gyereket. Évente egyszer megnyugtatja a lelkiismeretünket, aztán megfeledkezhetünk róla, semmibe vehetjük, vagy szemet hunyhatunk, ha bántják. Mint az anyákról, mint a tanárokat vagy a gyereket.

(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2018. január 22-én jelent meg először.)

Számomra nem az a kérdés, meddig ünnepelhetjük még a Magyar Kultúra Napját, inkább az, hogy néhány év múlva mit is fogunk ünnepelni. A magyar kultúra számára szerintem ma nem az jelenti a legnagyobb veszélyt, hogy egy részét vagy az egészét bárki betiltja, és még csak nem is az, hogy más kultúrák képviselői megszállják és a maguk képére formálják. Hanem az érdektelenség. Ami a virtuális világba szorulók magányosságából, a valódi, közösségben megélt élmények eltűnéséből fakadhat. Mert az nem tartja életben a kultúra egyetlen területét sem, ha valamelyik okos eszközünk előtt ücsörögve olvasunk, véleményt mondunk róla, tetszikeljük vagy elutasítjuk, megosztjuk vagy sem. A kultúrának a valódi elérés, a valós világban megtörténő találkozás az egyetlen éltetője. És a jövője.

Félreértés ne essék! Sőt, vicces is lenne, ha egy netes felületen a világhálót és a közösségi oldalakat ekézném. Nem az eszközökkel, hanem a használatukkal, a mindenhatóságukkal van a baj. Azzal, hogy egy apró képernyő versenyre kelhet a mozivászonnal, az ingyenes zeneletöltés az élő koncertélménnyel, a színházi kritika a színház illatával, a zanza a regénnyel, a képgaléria a kiállítással, a chatelés a szemkontaktust és mozdulatokat is megjelenítő beszélgetéssel. A szobák magánya a terek közösségével. Még akkor is, ha a világháló kinyitotta a világot, és olyasmiket varázsolhat elénk, amikről 1989-ben, az első Magyar Kultúra Napján nemhogy álmodni nem mertünk, de sejtésünk se lehetett, hogy ilyesmi egyszer majd létezik.

És azt se szeretném, ha valaki úgy érezné, hogy a nálam fiatalabbakat próbálom itt ostorozni. Vagy azzal jönni, hogy régen minden más és jobb volt. Nem. A világ természete, hogy megy előre. Csak éppen nem mindegy, hogy miként élünk a fejlődés kínálta lehetőségekkel. Azok szabadon szárnyaló szellemmé vagy szűklátókörű, gúzsba kötött rabszolgává tesznek. A valódi élmények, a valós, emberi találkozások nélkül, a netnek köszönhetőn maximum tájékozottak lehetünk, de saját véleményünk, ebből épülő kreatív gondolatunk alig-alig lesz.

Tévedés azzal érvelni, hogy az egyre kevesebb idő és a pénz akadályozna bennünket a valódi kulturális élmények megszerzésében. Hány órát töltünk a közösségi felületek böngészésével? Mennyi pénzt költünk okos eszközökre és előfizetésekre? Más magyarázatot kell találni! Mert egyrészt az embernek arra van ideje, amire akarja, másrészt attól még senki ne fogyott le, hogy rengeteget olvasott fitnessről meg egészséges életmódról. Igen, elkezdeni, az első lépést megtenni a legnehezebb.

De így, a harmincadik Magyar Kultúra Napján tehetnénk rá egy kísérletet, vagy legalább egy ígéretet, fogadalmat. Ami mondjuk, arról szól, hogy ebben az évben eggyel több magyar könyvet olvasunk el, magyar filmet nézünk moziban, a tavalyihoz képest plusz egy színházi előadásra, kiállításra, koncertre váltunk jegyet, egy olyan múzeumba is elmegyünk, ahol eddig nem jártunk. És, ha belefér, egy világháló előtt okos eszközzel ülőt is ráveszünk erre. Mert, ha így teszünk, a magyar kultúra intézményeiben hirtelen nem duplájára, hanem tízszeresére növekszik a látogatók, a fogyasztók száma. Ami tényleg azt jelenthetné, hogy nemcsak január 22-én ünnepeljük azt, ami életté teszi az életünket. Ne lájkoljanak, induljanak!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

250 misi a falra

Várom a köremaileket, az iwiw-es üzeneteket, a Facebook-os csatlakozási lehetőséget, és a népi mozgalomról szóló diadalittas híradásokat, amelyek a tűzijátékok pénze után a falra akasztandó százmilliókat is nemesebb célra szánják. Mert számoljunk csak!

A szolnokiak elárulása

Az önkormányzatiság leépítésének és a helyi tájékoztatás szétverésének a levét issza Szolnok (is). Ha nem lehetne a város beleegyezése nélkül bármit idetelepíteni, ha nem működhetne az önkormányzat anélkül, hogy valódi kommunikációt folytatna a lakókkal, nem itt tartanánk.

A múltat végképp eltörölni

Kísérteties hír járja be Szolnokot, miszerint az idei majálist nem a hat évtizeden át megszokott helyszínen, a Tiszaligetben rendezik, hanem a Tallinn városrész Ormos Imre parkjában. A magyarázat talán hamarosan megjelenik, bár az igazi okokat jobb, ha magunk próbáljuk kitalálni.

Vajon mi nem tetszik?

Elképzelem, ahogy 1956 októberében a rendszerrel elégedett vagy abból élő ötvenes, nagyon okos férfiak értetlenkedve nézik a lázongó fiatalokat, és nem értik, mi a bajuk az elvtársak által fenntartott, legtökéletesebb rendszerrel. Idén már másodjára érzem, hogy október 23-a (is) elveszett.