2025.08.27. (szerda)

Kilenc évvel ezelőtti tavasz

Kilenc évvel ezelőtti tavasz

Dátum:

Még csak épült a Tiszavirág-híd, Ságvári volt a Boldog István, az Agóra helyén a néhai pártgarázs parkolóját lehetett használni, és a Dózsa György út is a másik irányba volt egyirányú. Ahhoz, hogy a hasonló soraimat olvassák, még nem feltétlenül kellett a Facebook, sőt az IWIW sem.

Amikor az évtized első tavaszán a Damjanich utca felől sétára indultam a Tisza-partra, még nyoma sem volt a Rózsa-parknak. Persze, hiszen még nem is dőlt el, hogy a néhai fürdő helyére park vagy fürdőkomplexummal megfejelt szálloda épül. De még arra sem volt lehetőségem, hogy véletlenül összekeverjem a gyalog- és a bicikli utat. Az egy utas sétány ugyanis legalább egy méterrel alacsonyabban haladt, a régi, sárga korlátok ültek a betonmellvéd tetején, a sokszor ledöntött virágtartók között. A Szegedi Kiss István utcánál tovább éppen nem is lehetett menni, mert már dolgoztak a Tiszavirág-híd összerakásán, aminek akkor még nem is volt neve, csak azt tudtuk, hogy gyaloghíd lesz. És sokan kételkedtek, hogy minek az nekünk, és ha már épül, miért éppen oda, és nem máshova.

Azon a kora tavaszon a Szolnoki csatát is a Kossuth téren vívták. A magyar csapatok az Árkád felől nyomultak előre a Kossuth utcán, hogy aztán a téren ütközzenek meg az osztrákokkal, akik az irodaház felé hátráltak. A gördeszkás kisfiú, a babás kislány, a kutyás fiú és a fiatal pár már látta azt az ütközetet, viszont a Horgász és a macskája még nem baktatott a téren. Ami akkoriban még a város egyetlen rendezvényekre is alkalmas köztere volt, hiszen a Tiszai hajósok tere éppen építési területként, a Hild tér meg egyszerű átjáróként funkcionált.

És, ha már szobrok. A 2010-es Szolnoki csata után nemcsak azt a bizonyos Horgászt nem lehetett még megnézni, de persze nem táncoltak még a kérészek sem, így éjszakai kivagyiságból megrongálni sem lehetett őket. De nem nézett még a sétálókra Szapáry sem, sőt a színház előtt nem volt még oka, hogy Schwajda Györgynek, Sebestyén Évának vagy Császár Gyöngyinek legyen bronzba öntött arcképe. Természetesen az önmagát cipelő bohóc sem állt a fura harangtorony tövében, hiszen azon a tavaszon még bő harmincéves virágtartókkal szegélyezett járda kötötte össze a legforgalmasabb buszmegállót és a buszpályaudvart. Ugyanakkor a Tiszaliget végén még Kelet felé futott a „fagyis ember”.

Ja, ha azon a tavaszon a Tiszaligetbe kanyarodtunk, nemcsak a negyven éves „fagyis ember”, de az éppen koncerthelyszínként funkcionáló, egykor szebb napokat látó Aranylakat is állt még. A Touring, a stadion még majd egy fél évtizeden át a régi „pompájában” várta a maga közönségét. A hátrakulcsolt kezű Hasznos Pista bácsi egy kertben várta sorsa alakulását, Kanizsa Tivadar pedig a róla elnevezett tanuszoda előtt követte az öröklétbe meredt sárga labdát. Persze, hiszen alig egy évvel a PPP konstrukcióban felépített Szolnoki Főiskola tiszaligeti campusa után ki mert volna arról álmodni, hogy Vízilabda aréna épül a város egyetlen, gumifedelű medencéje mellé. Miként akkor az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a meglévő művelődési ház szomszédságába lényegében majd egy új művelődési ház épül, és lakások lesznek a valamikori Szakszervezeti – vagy Ságvári, vagy Borostyán – kultúrból. Ahogy az is, hogy büntetlenül le lehet majd verni a bejárata fölül a Táncolók faliképet.

Azon a kilenc évvel ezelőtti tavaszon még nem egy amerikai cég közösségi oldalának fizetett hirdetésekre utazó algoritmusaitól és önkényes szabályaitól függött, hogy amit el akarok mondani Szolnokról, az el is jut a szolnokiakhoz. Persze, ez még abban a történelem előtti időben volt, amikor a kevesek által használt Facebook mellet a magyar iwiw-en is érdemes volt megosztani egy-egy új cikket. Emlékeznek még erre a wiw-ként indult magyar találmányra, amit eszméletlen összegért adtak el a feltalálók egy multinak? Vagy a viccre, amiben két kisiskolás utazik a buszon, bőszen nyomkodják az okos telefonjaikat és az egyik megkérdezi, hogyan tartották a kapcsolatot az emberek a Facebook előtt. Mire a másik rövid gondolkodás után rávágja: hát az iwiw-en.

Kilenc év. Éppen választásra készültünk. Még Gorkij volt a Szanda központját a 442-essel összekötő út, Ságvári a pártház és a Várkonyi tér közötti szakasz, sőt a Zagyva-hidaknak sem volt neve. Csak kilenc év? Már kilenc éve volt? Hogy azon a tavaszon belevágtam valamibe, ami mára napi feladat lett, és ha nem is jelenik meg új cikk a blogSzolnokon, nekem gondolkodnom kell azon, hogy holnap mi lesz megírható.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Van, aki húzza, van, aki nézi

Ez a fénykép valamikor a hatvanas években készült Szolnokon. A Zagyván vagy a Tiszán, valamelyik tavaszi árhullám levonulásakor. A fél évszázados felvételen azonban nem a hely az igazán érdekes, hanem ez elkapott jelenet. Zseniális pillanat, aminek a mára is vonatkoztatható értelmezései lehetnek.

Magas labda, drága labda

Nem örülök, hogy igazam lett. Nem is azért ütöm le az alig két hónapja átadott Ady Endre út friss feltúrásának magas labdáját, hogy a "sikerembe" sütkérezzek, hanem mert megüt a guta. A dugók, a közösből kidobott pénz miatt, meg mert mindannyian pontosan tudjuk, két-háromhavonta ugyanez lesz.

Nem múló álom

Legelőször a hazai politika öndagasztó mocsarából kell kiszabadítani a magyar oktatást. Hangozzék ma bármennyire is naivan, az acsarkodó szekértáborokat hátrahagyva kell újragondolni az egész rendszert. Ez nem a pénzről szól, nem a máról, és főleg nem csak a tanárokról és az iskolákról.

Nyertek az Ufók?

Tulajdonképpen arról akartam ezen a héten naplót írni, hogy ismét működik a Belvárosi Nagytemplom órája, amivel egy csipetnyi múltat sikerül átmenteni. Aztán az olvasottsági adatokat böngészve be kellett látnom, hogy az ilyesmi nem érdekeli a többséget.